)
A 19. század óta kedvenc témája művészeknek és zeneszerzőknek a két mitikus hős, Hunor és Magor legendája, akik a Csodaszarvast üldözve Szkítiába jutottak. E legendának csak néhány részlete maradt az utókorra, de a történelmi tények is azt mutatják, hogy a magyarok ténylegesen keletről érkeztek Európába. A magyar nyelv az Urál-hegység mentén öt-hatezer éve kialakult finnugor nyelvcsalád tagja, amelynek különböző nyelveit ma több mint húszmillió ember beszéli Európa és Ázsia különböző részein. A magyar nyelv kb. Kr. E. 1000 körül különült el a nyelvcsaládtól az Urál délkeleti lejtőin. Jó ezer év múlva kezdődött a magyarok évszázadokig tartó vándorlása a steppén délnyugati irányban, míg elérték a Kárpátok hegyei övezte területet, ahol manapság a magyarok élnek. A vándorlás során a magyar törzsek jelentős ideig együtt éltek a bolgár-törökökkel, ezért a bizánci történetírók gyakorta türköknek nevezik őket.
Árpád fejedelem vezérletével a hét magyar törzs a 9. század végén foglalta el a Kárpát-medencét akkori lakóitól, a morváktól. A termékeny terület évezredek óta lakott volt, a legrégibb előemberi csontmaradványok a nyugat-magyarországi Vértesszőlősön mintegy félmillió évesek. Számos nép élt itt már a kelták előtt, akiket a rómaiak követtek. Néhány évtizeddel Krisztus születése előtt a Római Birodalom elfoglalta a Kárpát-medence nyugati területeit a Duna vonaláig. Ez a terület, amelyet a rómaiak Pannóniának neveztek, 450 évre fontos provinciája lett a birodalomnak.
10-1. kép: Aquincum madártávlatból, Pannónia római provincia fővárosa
)
10-2. kép: Jurta, a vándorló magyarok szállása
Ezt követte a népvándorlás kora, amikor népek sora jelent meg és tűnt el erről a területről. A legnagyobb közülük az avarok törzse, amely a 7. században jelent meg, és néhány történész szerint az ekkor érkezők egy része már magyar volt. Ami azonban egészen bizonyos: a magyarok Kr. u. 895-ben érkeztek meg a Kárpát-medencébe. A félnomád nép, melyet ellenfelei félelmetes harcosokként festettek le, még évtizedekig nem adta fel korábbi életformáját. A Nyugat-Európába vezetett kalandozó hadjáratok mindenkit félelemben tartottak villámgyors rohamaikkal és lóhátról kilőtt nyilaikkal.
)
10-3. kép: Hátrafelé nyilazó magyar lovas
A 10. század második felében azonban a pogány magyarok csatlakoztak Európa nyugati feléhez, mikor felvették a kereszténységet. Magyarország földrajzi fekvése miatt azonban több mint egy évszázadig tartott, míg az új hit gyökeret eresztett. A bizánci császár ugyanis éppen akkor ajánlott koronát a magyar királynak, mint amikor a római pápa. Ez utóbbi választása juttatta a magyarokat Szent Koronájukhoz és jelölte ki helyüket a nyugati civilizációban egy évezreddel ezelőtt. E korona volt a királyi felségjele minden magyar királynak egészen 1918-ig, a monarchia összeomlásáig.
996-ban Szent Benedek rendje megtelepedett Magyarországon és megkezdte a pannonhalmi apátság felépítését, amely máig ott tornyosul a nyugat-magyarországi Kisalföld felett. Az ezredfordulón a magyar uralkodó rétegek felvették a kereszténységet.
)
10-4. kép:A pannonhalmi bencés apátság madártávlatból
Magyarország első királya, István (1000–1038) oly sikeresnek bizonyult népe áttérítésének megszervezésében, hogy alig néhány évtizeddel halála után szentté avatták. A kereszténység felvétele együtt járt az állami adminisztráció világi és egyházi intézményeinek megteremtésével. Szent István verette az első magyar pénzt, és ő állíttatta össze az első törvénykönyvet. Több bencés kolostort alapított, de vasököllel vert le mindenkit, aki ellene szervezkedett, és sikeresen hárította el a bolgár cár és a német császár támadásait.
)
10-5. kép. István király és felesége a bajorországi Gizella
)
10-6. kép Magyarország szent koronája
)
10-1. térkép: A Magyar Királyság Szent István korában
Három évszázadon át az Árpád-ház maradt Magyarország uralkodó dinasztiája. Négy további tagját avatták szentté; Imrét, István fiát, aki fiatalon, még apja életében halt meg; Lászlót, a Lovagkirályt, aki a pogányok ellen harcolt; továbbá két hercegnőt, IV. Béla király testvérét és leányát. Az előbbi, Erzsébet (1207–1231) IV. Lajos thüringiai őrgróf felesége lett, és egész életét a szegények ápolásának szentelte, Margit (1242–1271) pedig apáca volt. Szintén szentté avatták a velencei Gellért püspököt, aki misszionáriusként jött Magyarországra és fellázadt pogány magyarok ölték meg Budán 1046-ban.
Az Árpádok három évszázados uralma többé-kevésbé ugyanolyan mozgalmas és véres volt, mint a középkori Európa legtöbb országának történelme. Magyarország minden oldalról védett volt, de belül felléptek trónkövetelők a családból, veszélyeztették pogánylázadások és nagyhatalmú bárók támadásai. Károly király (1095–1116), akit Könyves Kálmánnak neveznek, új törvénykönyvet alkotott, és uralkodása alatt íródott az első magyar krónika. A hatalmas termetű, csaknem két méter magas III. Béla király uralkodása alatt (1172–1196) írták a legkorábbi magyar nyelvű feljegyzéseket. 1181 körül szervezte meg a királyi kancelláriát, megalapítva ezzel a szervezett irányítást és meghonosítva az írásbeliséget. II. András (1205–1235) 1222-ben adta ki az Aranybullát, amely szabályozta a király, a főurak és a nemesek viszonyát, jogaikat és kötelességeiket, lerakva ezzel a középkori magyar alkotmány alapjait. Később magyar politikusok és jogászok – a magyar és az angol alkotmányt összehasonlítva – gyakorta úgy utalnak erre a törvényre, mint amelyik a csupán hét évvel korábbi Magna Chartából ered. A magyar állam megszilárdulását és növekvő nemzetközi elismerését elősegítette Horvátország és az Adriai-tengerpart meghódítása, de ugyanígy okos házassági politikája. Az Árpád-ház leányai a bajor, lengyel, bolgár, orosz, osztrák és velencei uralkodóházak férfiaihoz mentek feleségül.
Szent István öröksége, azaz Magyarországnak a nyugati világhoz kapcsolása kötelezte utódait a közös európai célok és törekvések elfogadására. Szent László már 1095-ben kész volt részt venni a Szentföld visszaszerzéséért indított keresztes hadjáratban, amit aztán II. András meg is tett 1217-ben, de vissza kellett fordulnia, mert távollétében az ország anarchiába zuhant. Hat évszázaddal később, a nemzeti ébredés időszakában a 19. század elején, Katona József új megvilágításba helyezte ezt az eseményt, mikor megírta az első nagy magyar nemzeti drámát, a Bánk bánt. Ebben a lázadók igazságot szolgáltatnak az elnyomottaknak és egy nemzet kel fel az idegenek ellen.
A középkori Magyarországnak a kereszténységgel való szoros kapcsolatait bizonyítja egy monasztikus szerzetesrend, a ma is létező pálos rend egy remete által történt alapítása 1250-ben, a Budapesttől északra fekvő Pilis-hegységben.
1241–1242-ben az ország rendkívüli károkat szenvedett, mikor az Aranyhorda lerohanta Magyarországot, miként Európa más részeit is, s teljes pusztulást hagyott maga után. A „tatárjárás” a pusztulás egy szinonimája, amely ma is él a magyar nyelvben. A leginkább fából épült falvakat kifosztották és felgyújtották. Alig tudtak ellenállást kifejteni a lóhátról nyilazó mongol hódítókkal szemben, akik igen hasonlítottak a három évszázaddal korábbi magyarokra. Amikor azonban a mongolok kőből épült épületekre akadtak, ilyenek leginkább a Dunától nyugatra eső területen voltak, nem tudtak velük mit kezdeni. Fel volt adva a lecke IV. Béla királynak (1235–1270), aki a mongolok távozta után nagyszabású kővárépítési programba kezdett. Buda, a Várhegy déli részén álló kastéllyal, ekkor lett királyi székhely. A székesfehérvári bazilika azonban egészen a 16. század közepéig megmaradt a királyok koronázó- és temetkezőhelyének.
)
10-7. kép: A tatárjárás (Fametszet a Thuróczy krónikából)
)
10-8. kép:Az Árpád-ház dinasztikus kapcsolatai a 11-12. században
Mikor az Árpád-ház 1301-ben kihalt, Magyarország erős és jól szervezett ország volt, környezetének tiszteletet parancsoló elismertségével övezve. Aztán megindult az örökösödési harc. A nápolyi királyi család tagja, Anjou Károly Róbert (1308–1342) lett végül a győztes. Hosszú uralkodása alatt értékálló aranyforintot veretett, és 1335-ben a visegrádi kastélyban szövetséget kötött a cseh, a lengyel és a magyar király, akik korábban folyamatosan háborúkat viseltek egymással. Egyébként 750 évvel később, a szocializmus 1989/90. évi bukása után az első magyar miniszterelnök felújította ezt a szövetséget, amely ma „visegrádi négyek” néven ismert (Csehszlovákia kettészakadása után lett a korábbi „hármak”-ból „négyek”).
)
10-9. kép: Károly Róbert értékálló aranyforintja
A másik Anjou király, Nagy Lajos (1342–1382) uralkodása alatt alapították az első magyarországi egyetemet 1367-ben Pécsett. Lajos nem hagyott fiúgyermeket maga után, ezért halála után ismét kitört az örökösödési harc. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) bizonyult a legerősebbnek, aki ekkor már Csehország megkoronázott királya volt és 1410-ben a német-római császári címet is elnyerte. Uralkodásának öt évtizede alatt Buda erődjét fényes gótikus palotává alakította és alapított egy második egyetemet is Óbudán. Ez volt az az időszak, mikor az Oszmán Birodalom megkezdte folyamatos északi terjeszkedését.
)
Zsigmondot egy Habsburg király követte, utána pedig a lengyel király, Jagelló Ulászló következett a magyar trónon. Uralkodásuk alatt az ország a polgárháború szélére került, s ez kiegészült az egyre fenyegetőbb török veszéllyel. Ekkor került trónra Magyarország egyik legjelentősebb, s minden bizonnyal legnépszerűbb királya. Hunyadi Mátyásról (1458–1490), akit a címerében lévő fekete hollóról Matthias Corvinusnak is neveznek, számtalan legenda és gyermekmese él ma is. Az ország nemesei közfelkiáltással választották királlyá a befagyott Duna jegén, s uralkodása alatt kemény törvényekkel lépett fel az ellenszegülő nagyurakkal szemben s megvédte a nemességet a nagyhatalmú báróktól. Centralizált törvényeket alkotott, növelte az adókat és állandó zsoldos hadsereget állított fel. Ez utóbbiról, a „Fekete Seregről” ugyancsak számos legenda keletkezett. A déli határvonalnak a törökök elleni sikeres megszilárdítása után meghódította és haláláig megtartotta Cseh- és Morvaországot, valamint Sziléziát. 1485-ben elfoglalta Bécset és Ausztriát provinciaként királyságához csatolta. Mátyás határozott, erőszakos ember volt, aki nem szégyellt élni a diplomáciai intrikákkal, és Európa egyik leggazdagabb reneszánsz uralkodója lett. Második feleségével, a nápolyi király lányával, Aragóniai Beatrixszal humanista udvartartást hozott létre Budán, mely egyenrangú volt az itáliai uralkodók udvaraival. Műveket rendelt kora oly legjelentősebb itáliai alkotóitól, mint Mantegna, Filippino Lippi vagy Pollaiuolo. Talán még Botticelli is festett neki képeket, Verrocchio pedig biztosan készített neki két bronz reliefet, minden idők legnagyobb művésze, Leonardo da Vinci pedig az ő megrendelésére festett egy madonna-képet. Mátyás király több mint kétezer kötetes kitűnő könyvtárat gyűjtött össze, s a kódexeket művészi miniatúrákkal díszíttette. A Corvina Könyvtár köteteinek ma már csak a tizede létezik, szétszóródva a világ 43 nagyvárosában.
)
10-11. kép: Egy oldal a Corvinákból, Petrus Ransanus püspök a királyi pár előtt
)
10-12. kép: Buda a középkorban (A Schedel világkrónikából 1493)
Mátyás király halála után a trón – jogos örökös hiányában – ismét a lengyel uralkodócsaládra, a Jagellókra szállt. Három évtizedig e család tagjai uralkodtak, s az udvarukban uralkodó reneszánsz stílus közben szétterjedt az országban. De lassan, kezdetben alig észrevehetően az ország kezdte elveszteni jelentőségét. Amerika 1492-es felfedezésével és a többi nagy földrajzi felfedezéssel a kereskedelmi útvonalak áthelyeződtek.
Az országon átvezető kereskedelmi utak vesztettek jelentőségükből, mert az Oszmán Birodalom terjeszkedése és az állandó háborúk bizonytalanságot okoztak az egésztérségben. Ebben a helyzetben Bakócz Tamás, aki egyszerű jobbágy gyermekeként született és prelelátus lett, majd az ország hercegprímása, végül konstantinápolyi pátriárka, s akit kis híján pápává választottak, a pápa megbízásából 1514-ben keresztes hadjáratot szervezett a török ellen. Parasztokból hadsereget toborzott, ám azok Dózsa György vezetésével felkelést robbantottak ki. A negyvenezres sereg óriási pusztítást vitt végbe a két hónap alatt, míg végül az erdélyi vajda, Szapolyai János vezetésével a nemesi hadak leverték a felkelést. A résztvevőket könyörtelenül megbüntették, a megtorlás szörnyűségét megörökítették a korabeli leírások. A megtorlás részeként az országgyűlés magas adókat vetett ki a parasztokra, megvonta a szabad költözés jogár a jobbágyoktól, s ezzel évszázadokra megszilárdította a feudális társadalmat. Ugyanezen az országgyűlésen Werbőczy István, a köznemesség befolyásos képviselője benyújtotta a feudális közjogot összefoglaló gyűjteményét, amely Tripartitum vagy Hármaskönyv néven vált ismertté. Bár a főurak szavazataikkal megakadályozták, hogy törvényerőre emeljék, három évszázadra ez lett a jogok forrása, 51 kiadása jelent meg és számos nyelvre lefordították. Egészen az 1848-as forradalomig használatban maradt.
Négy évvel a reformáció kezdete után, 1521-ben a protestantizmus elérte Magyarországot. Az ország, több törésvonal mentén megosztva könnyű zsákmányává vált az oszmán hadseregnek. 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatában a 25 ezer főnyi magyar sereg néhány óra alatt megsemmisítő vereséget szenvedett a 80 ezer fős török hadtól. Egy másik, tízezer fős magyar sereg a Tisza mentén táborozott – Szapolyai János a saját ideje eljövetelére várt. Az ország egyházi és világi vezető rétegének többsége, a bárók nagy része és a fiatal és tapasztalatlan király, II. Lajos (1516–1526) is odaveszett, ez utóbbi belefulladt egy megáradt patakba. A budai királyi palota védtelen maradt, s egy hét múlva I. Szulejmán szultán elfoglalva azt felkiáltott: „Bárcsak ez a palota lehetne a székhelyem Isztambulban!” Nem sokkal később török hajók hétezer zsáknyi kincset szállítottak el, nemcsak a királyi palotából, hanem a környező városok és falvak templomaiból is, melyek jó részét távoztukban fel is gyújtották.
)
10-13. kép: A mohácsi csata korabeli német röplapon (Fametszet 1526)
Az oszmánok visszavonultak télre a Balkánra, de nyomukban káosz maradt Magyarországon. Az országnak ugyanis immár két királya volt. A köznemesség egy része, többségükben frissen áttért protestánsok, nemzeti megfontolásból Szapolyai Jánost választották királlyá (1526–1540). Miközben azt bizonygatták, hogy Magyarország függetlenségéről gondoskodnak, azonnal török segítségért fordultak riválisuk, Habsburg Ferdinánd (1526–1564) ellen, aki a két uralkodócsalád korábbi házassági szerződése értelmében jutott a trónhoz.
)
10-2. térkép: A három részre szakadt Magyarország közigazgatási térképe 1590-ben
Magyarország három részre szakadt. Erdély, melyet eddik vajdák kormányoztak, független fejedelemség lett (1556). Elszakadva Magyarországtól az Oszmán Birodalom hűbérese lett, ahol csak a szultán beleegyezésével lehetett beiktatni a választott fejedelmet, s amely magas adókat fizetett és pontosan meghatározott ajándékokat tartozott adni a Portának. Az ország közepe török tartomány lett. 1541. augusztus 29-én a törökök csellel elfoglalták Budát, és a következő másfélszáz évben ez vált a hódoltság központjává négyezer fős állandó hadseregével. Az ország nyugati és északi része a Habsburg királyság része maradt, és ekként részesült az európai fejlődésből. A gazdag bányavárosok fénykorukat élték, Pozsony (ma Szlovákia fővárosa, Bratislava) lett az új főváros, miközben a prímási székhely Nagyszombatba (ma Trnava, Szlovákia) települt.
)
10-14. A ma is álló török történelmi emlék az egri minaret
Erdély szintén képes volt a fejlődésre, de egész más úton, s főleg azért, mert számos tehetséges fejedelme akadt, továbbá azért, mert a magyarországi protestáns egyházak (főleg a kálvinista és az unitárius) elég erősek voltak a nemzeti politika fenntartásához, ami a Habsburgok uralta katolikus régióban nem volt lehetséges. A 16–17. században Erdélyben kialakult független kormányzat évszázadokra megszabta a magyar politika irányát. Egyik nagy államférfiukat, Báthori Istvánt (1533–1586) 1571-ben választották Erdély fejedelmévé, s 1576-ban a lengyel rendek Lengyelország királyává. Lengyelország legnagyrabecsültebb királyainak egyikévé vált, de soha nem tudta megvalósítani legnagyobb álmát, a lengyel–magyar–erdélyi nemzeti összefogást a Habsburgok és a törökök ellen. Bocskai István fejedelem (1605–1606) egyszerű megoldásokra törekedett. A hajdúk, a vad marhapásztorokból lett magyar gyalogos katonák megnyerésével és török segítséggel képes volt megszervezni egy felkelést Magyarország felszabadítására az „idegen” Habsburgok uralma alól. A felkelt magyar nemesség Magyarország fejedelmévé választotta. A 17. század egy másik kiemelkedő magyar államférfia, Bethlen Gábor szintén török támogatással lett erdélyi fejedelem (1613–1629). Ő megkísérelt ugyanolyan központosított kormányzatot, zsoldos hadsereget létrehozni, mint amilyen Mátyás király idejében volt Magyarországon, s éppúgy támogatta a kultúrát és a tudományokat, mint nagy elődje. Széles nemzetközi szövetségekben vett részt és nagy tervei voltak, amelyek azonban teljesítetlenül maradtak.
Az erdélyi fejedelmek politikai kudarcai, a nemzeti ellenállás és a levert forradalmak későbbi tradíciói, valamint az elbukott szabadságharcok részben mind annak a ténynek köszönhetőek, hogy e harcok vezetői ismételt európai elutasítások után a török segítségéhez fordultak a Habsburgok ellen. Ezzel annak a vádnak tették ki magukat, hogy megbízhatatlan szövetségesek és a kereszténység árulói.
Magyarország középső része lehangoló állapotban volt. Ennek az elpusztult és elnéptelenedett területnek néhány gyarapodó települése teljesen más úton fejlődött, mint az északi és nyugati szabad királyi városok. Csupán egy maroknyi, bátor kapitány által irányított vár volt képes rövid időre ellenállni a törökök heves támadásának, mint például Kőszeg, Eger vagy Szigetvár. Számos nagy egyéniség próbált a Habsburgok és a katolikus uralkodók támogatásáért folyamodni e terület felszabadításához. Közéjük tartozott Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek, aki 1635-ben megszakítás nélkül máig működő egyetemet alapított, az elismer szónok és a nyelv megújítója, vagy Zrínyi Miklós gróf (1620–1664), a hadvezér, hadtudományi munkák írója és költő, a nagy magyar barokk eposz, a Szigeti veszedelem szerzője.
A 17. században I. Lipót lett Ausztria császára és Magyarország királya (1657–1705), aki hosszú uralkodása alatt kíméletlenül üldözte a protestánsokat és kezdetben békét kötött a törökökkel. Válaszul erre báró Wesselényi Ferenc vezetésével arisztokrata összeesküvés szerveződött (1669–1671). Az összesküvés vezetőinek kivégzése után a lázadás csak rövid időre csendesült el, míg Thököly Imre gróf állt a felkelés élére (1678–1683), akit a török szultán Magyarország királyának és Erdély fejedelmének ismert el. A törökök Bécs elleni támadásának kudarca 1683-ban a Thököly-mozgalom végét is jelentette.
)
10-15. kép: Buda visszafoglalása 1686-ban (Korabeli olajfestmény, Frans Geffels műve)
Az Oszmán Birodalmat meglehetősen rövid időn belül kiűzték Magyarországról. 1686-ban európai hadseregek felszabadították Budát, és négy évvel később a Habsburg uralkodó saját igazgatása alá helyezte Erdélyt, elkülönítve Magyarországtól, de megtartva saját jogrendjét.
A Habsburgok terjeszkedő és megszilárduló hatalma elleni függetlenségi mozgalmak sorában a legjelentősebb függetlenségi háborút II. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme (1704–1711) és Magyarország „vezérlő fejedelme” (1705–1711) vezette. Számos királyi udvar ígért neki segítséget, de végül csak az orosz cár, Nagy Péter kötött vele egy titkos szerződést, ámbár ő sem küldött soha semmilyen katonai segítséget. A fölényben lévő Habsburg erők végül Rákóczi akarata ellenére 1711-ben a szatmári béke megkötésére kényszerítették a felkelők főparancsnokát. Rákóczi Törökországba menekült és soha nem tért vissza.
)
10-16. kép: II. Rákóczi Ferenc (Jacob Folkena rézmetszete, 1739)
Ettől az időponttól kezdve végig az egész 18. században béke honolt Magyarországon. Az Oszmán Birodalom visszaszorult Magyarország és Erdély déli határaira, melyeket gondosan őriztek. Magyarországnak a török megszállás alatti népességveszteségét főként németek, svábok és szászok betelepítésével pótolták, de szlávokat is telepítettek délre az északi vidékekről. A nagyobb városokat barokk stílusban építették újjá, virágzott a kereskedelem, hatalmas piacközpontok keletkeztek, melyeket állandó, kiépített utak kötöttek össze. Visszatértek a szerzetesrendek és iskolákat építettek, később ténykedésüket kiterjesztették a szegények és betegek gyámolítására. Számos reformja mellett Mária Terézia (1740–1780) – akit a magyar rendek védtek meg „életükkel és vérükkel az osztrák örökösödési háborúban – magyar testőrséget hozott létre és Bécsben megalapította a Theresianumot, a magas rangú államhivatalnokok és diplomaták iskoláját.
)
10-17. kép: Magyarországi nemzetiségek: németek a Tisza mentén (vízfestmény, 19. század eleje)
)
10-18. kép: Magyarországi nemzetiségek: szlovákok a Felvidéken (vízfestmény, 19. század eleje)
)
10-19. kép: Magyarországi nemzetiségek: szerb asszonyok a Délvidéken (vízfestmény, 19. század eleje)
)
10-20. kép: Magyarországi nemzetiségek: románok Erdélyben (színezett litográfia, 19. század eleje)
)
A magyar elit és a születő értelmiségi körök számára Bécs lett a legfőbb központ, de Bécs egyben olvasztótégelyként is működött, sokukat asszimilálva. Ez fájdalmasan érintette a függetlenségi tradíció őrzőit. II. József (1780–1790) tovább erősítette a fokozatos centralizáció politikáját, megtámogatva azzal az igénnyel, hogy a német legyen a birodalom nyelve. Úgy kormányozta Magyarországot, hogy nem koronáztatta meg magát, ezért aztán a magyarok „kalapos királyként” emlegették. József, a felvilágosodás és a szabadkőművesség eszméinek türelmetlen terjesztője, elkerülhetetlenül ellenreakciókat ébresztett. Közvetlenül a halála előtt aztán visszavonta legtöbb rendeletét. Európa ekkor már a francia forradalomra figyelt, melynek fejleményei egyre nagyobb nyugtalanságot keltettek a konzervatív bécsi udvarban. Mikor értesültek arról, hogy egy magyar pap, Martinovics Ignác jakobinus összeesküvést szervez, a mozgalom tagjait elfogták, a vezetőket pedig kivégezték. A bebörtönzöttek között volt Kazinczy Ferenc is, aki szabadulása után megszervezte a magyar irodalmi életet és reformmozgalmat indított a magyar nyelv megújításáért.
)
10-3. térkép: A Magyar Királyság a 18. század végén
1809-ben az ország nádora, József főherceg (1796–1847) nemesi felkelést hirdetett a haza megvédésére, mivel Napóleon francia császár elfoglalta Bécset és Magyarország felé nyomult. Az összeállt sereg szégyenletes vereséget szenvedett Győr városa közelében. Ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a nemesség történelmi szerepe.
A napóleoni háborúk elmúltával, 1815-ben új korszak kezdődött, a béke és a központi igazgatás nyugalma telepedett rá az országra. Ez volt a Habsburg Birodalom nagyhatalmú kormányzójáról elnevezett „Metternich-korszak”. Kezdetben a király nem hívta össze az országgyűlést; a cenzúra szigorúan és jól szervezetten működött és a titkosrendőrség képes volt elfojtani a legcsekélyebb politikai kritikát is. Ámbár még egy ily hatalmas birodalom sem tudta magát elszigetelni az Európában és a világban végbemenő változásoktól. A nyelvi és irodalmi megújulás fokozatosan mozgalommá dagadt. Kezdeményezője és egy ideif legfőbb hajtóereje Széchenyi István gróf (1791–1860) volt, egy rendkívüli energiákkal megáldott férfi, aki mindenki másnál nagyobb hatást gyakorolt a magyar fejlődésre. Ő alapította a Magyar Tudományos Akadémiát, ő építtette a szimbólummá vált Láchidat, amely először teremtett fizikai kapcsolatot a Duna két szemközti partján fekvő Buda és Pest közt, s amely végül is egy metropolisszá való egyesítésükhöz vezetett; megindította a gőzhajózást és a folyók szabályozását; lóversenyeket szervezett; behozta a bankrendszert; támogatta a hajóépítést és megalapította a Nemzeti Kaszinót, a politikai, gazdasági és nyilvános viták első helyszínét. Terjedelmes, három kötetes könyvsorozata, a Hitel, a Világ és a Stádium 1830 körül született, megalapozva a reformkor programját. Ebben kitűzte Magyarország fejlődésének irányát a nemzeti irányultságú gazdasági erősödéstől a megalapozott társadalmi reformokig. Egy évtizeddel később immár nyüzsgő társadalmi életet találunk és a reformmozgalom túllépett Széchenyi óvatos programján. Az országgyűlés rendkívül hatásos szónoka, úgy is mint vezércikkíró, Kossuth Lajos (1802–1894) állt a politikai mozgalom élére, melynek célja a független nemzetállam kivívása volt. Számos lelkesítő szónok a megyegyűléseken, művészek és írók – köztük Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költők egyike, aki nem sokkal később, 26 évesen egy csatában halt meg – felrázták a nemzetet.
)
10-22. kép: Széchenyi István gróf az első Duna-híddal, az épülő budapesti Lánchíddal
A kezdet ígéretes volt; az Európán ekkor végigsöprő forradalmi hullámot meglovagolva a magyar felkelés 1848. március 15-én tört ki. Mindössze néhány héttel később a Habsburg király független magyar minisztériumot nevezett ki Batthyány Lajos gróf (1806–1849) miniszterelnök vezetésével. Kormányában számos kiváló államférfi kapott helyet, akik együtt kijelölték a modern Magyarország útját. Gyors egymásutánban új törvényeket hoztak, amelyek eltörölték a feudalizmust és a cenzúrát, és egyesítették a „két magyar hazát”, Magyarországot és Erdélyt.
)
Kossuth megteremtette a magyar valutát és független hadsereget állított fel, amely 1848 őszén már képes volt szembeszállni a Habsburg Birodalommal. A nemzet lelkesedett, de megfeledkezett a határokon belüli nemzeti kisebbségek igényeiről, s ezzel növelte a köreikben fortyogó dühöt. Egy kiváló ifjú hadvezér, Görgey Artúr vezetésével a hadsereg egyik csatát a másik után nyerte, és a szabadságharc egészen 1849 közepéig folytatódott. Az országgyűlés ez év április 14-én Debrecenben tartott ülésén kinyilvánította a Habsburg-ház trónfosztását és Kossuthot választotta kormányzónak. Ezzel felborította a fennálló hatalmi egyensúlyt, amibe az ország két hatalmas szomszédja nem törődhetett bele. Oroszország cárja felajánlotta segítségét Ausztria császárának. Görgey seregei megsemmisítő vereséget szenvedtek Világosnál, Arad közelében, és 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert. Kossuth száműzetésbe menekült.
)
„Most tél van és csend és hó és halál” – írta egy versében Vörösmarty Mihály. A megtorlás kegyetlen volt. A szabadságharc tábornokait kivégezték, egyedül Görgeynek engedélyeezték a száműzetésbe vonulást. Őrá egész hosszú életében mint a szabadság ügyének árulójára tekintettek. Kossuth, miként oly sok más magyar függetlenségi vezető korábban, hivatalosan menedékjogot kapott Törökországban.
Két évvel később, széles körben nagy tetszést arató amerikai körutazás után, Itáliában, Torinóban telepedett le és itt élt 92 éves korában bekövetkezett haláláig. Soha többé nem tette lábát Magyarország földjére. Sokak számára ő testesítette meg a nemzet élő lelkiismeretét, és valóságos kultusz keletkezett „Kossuth apánk” körül.
Másfél évtizedig tartott, míg a Habsburg udvar és a magyar vezető körök megtalálták a kompromisszumot. Deák Ferenc (1803–1876) politikai bölcsessége vette rá a vezető társadalmi csoportokat – akiket kimerített a nemzeti ellenállás és egyre fogékonyabbá váltak a gazdasági megfontolásokra – a Kiegyezés megkötésére 1867-ben. Az egyezséggel az államiságnak új formája született meg, az Osztrák–Magyar Monarchia. Első magyar miniszterelnöke Andrássy Gyula gróf (1823–1890) volt, ugyanaz a férfi, akit a Habsburg hatóságok a szabadságharc után távollétében halálra ítéltek. ’871-ben aztán ő lett a Monarchia külügyminisztere.
)
10-25. kép: Deák Ferenc (fénykép, 1870 körül)
)
10-26. kép: I Ferenc József koronázása (színezett litográfia, 1867)
A Monarchia mindkét felének független parlamentje és kormánya volt. Közös volt az uralkodó, a külügy és a hadügy, valamint az ezeket finanszírozó pénzügy, továbbá egy parlamenthez hasonló szervezet, a Delegációk. A gazdasági kiegyezést tíz évenként kellett megújítani , s ez időről időre jó alkalmat biztosított a heves politikai vitákra. A birodalom mindkét része szabad kezet kapott hasonló kiegyezés megkötésére a határain belül élő nemzetiségekkel, amit Magyarország meg is tett Horvátországgal. Az Osztrák–Magyar Monarchia korszaka újjáformálta Magyarországot. A Dunától nyugatra eső terület, a Dunántúl és az ország középső része hatalmas fejlődésen ment keresztül. Különösen Budapest volt fantasztikus fellendülés szemtanúja, ahol a fő vasútvonalak találkoztak. A 19–20. század fordulóján több mint félmillió lakója volt, új, hatalmas középületek épültek, mint az udvari és közigazgatási épületek, iskolák és mindenekelőtt a Parlament, de ugyanígy bankok, biztosítótársaságok és a tőzsde épülete, igazi nagyvárossá nőtt, mint a jövő regionális központja.
)
10-27. kép: Az európai kontinens első földalatti vasútja Budapesten az Andrássy-út alatt (1896)
A nagyarányú gazdasági fejlődés nem érte el az ország peremterületeit, beleértve a korábban fejlettnek számító északi és északkeleti régiókat, amelyek így ténylegesen hanyatlásnak indultak. E területekről mind több ember emigrált Amerikába. Sötét felhők tűntek fel a horizonton. Szegényparasztok, gyári munkások, etnikai kisebbségek és radikális városi pártok szerveződtek közös mozgalomba, együtt Ausztria és a Kiegyezés hagyományos ellenzőivel.
)
10-4. térkép: Magyarország nemzeti kisebbségei 1910-ben
)
10-5. térkép: Ugyanaz mint az előző, színesban
Az 1910 utáni évtizedben a kiemelkedő, konzervatív államférfi, Tisza István gróf (1861–1918) másodszor volt miniszterelnök. Vas kézzel próbálta egyben tartani a szétesőben lévő országot, de végül is képtelen volt megakadályozni ezt. 1914. június 28-án Szarajevóban egy pánszláv fanatikus megölte Ferenc Ferdinándot, a Monarchia trónörökösét. Egy hónappal később kitört az I. világháború. Magyarország nem maradhatott ki, még akkor sem, ha semmi érdeke nem fűződött hozzá. 1916-ban meghalt Ferenc József (1848–1916), Ausztria császára és Magyarország királya. Magyarország számára ő testesítette meg a forradalom leverését, a Kiegyezést, az ország fejlődését, a „boldog békeidőket”, az egykor megvetett ellenségből „jó öreg király” lett. Utóda kevesebb mint két éve uralkodott, mikor birodalma szétesett, őt magát pedig lemondásra kényszerítették.
A Kiegyezés által létrehozott parlamentáris forma az Osztrák–Magyar Monarchia polgárainak biztosította az európai közösséghez tartozás tudatát, de e történeti tradíció folyamatossága az I. világháború kitörésével megszakadt. A nacionalizmus hulláma öntötte el a régiót, ami többé már erővel sem lehetett egyben tartani.
)
10-28. kép: Az osztrák–magyar tüzérség az orosz fronton, 1916-ban
Az antanthoz, a nyugati hatalmaknak már a háború előtt megalakult szövetségéhez való csatlakozás volt a célja több közép- és kelet-európai nép politikai vezetőinek, akik nyereséget reméltek a győzelemtől. Ezek az ún. kisantant országok, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia hatalmas, korábban Magyarországhoz tartozó területeket szereztek meg. Magyarországnak egykori területének egyharmada, lakosságának pedig kétharmada maradt meg. A győztes hatalmak „nemzeti államokat” akartak létrehozni ott, ahol egy soknemzetiségű birodalom volt, de valójában csak a kisebbségek cseréltek helyet a többségi népességgel. Magyarok milliói éltek most etnikai kisebbségben, százezrek menekültként kerestek új életet évekig vasúti vagonokban lakva a Budapest körüli pályaudvarokon.
A közigazgatás összeomlását és az ország reményvesztését forradalmak sora követte. Az „őszirózsás forradalommal” kezdődött – nevét a virágról kapta, melyet a felkelő katonák a sapkájukra tűztek –, amelyben megölték Tisza Istvánt, majd november 16-án kikiáltották a népköztársaságot. A forradalom vezetői radikális középosztálybeliek voltak, és olyan gyökeres és gyors reformokat szándékoztak bevezetni, mint az általános és titkos választójog vagy az etnikai kisebbségeknek adandó autonómia, amiket korábban politikai támogatás hiánya miatt elutasítottak. Amennyire lehetett igyekeztek közeledni a nyugat-európai típusú demokráciák szerkezetvázához, és Károlyi Mihály grófot (1875–1955) választották a Magyar Népköztársaság első elnökévé.
)
1919. március 21-én azonban a kommunisták jutottak hatalomra, akiket főként Oroszországból hazatért hadifoglyok irányítottak. Kun Béla (1886–1938) lett a vezetője a Magyar Tanácsköztársaságnak, a „proletárdiktatúrának”, amely százharminc napig tartott. Mindent államosítottak, és mindenkit, akit a hatalmukra veszélyesnek tartottak, a Vörös Őrség eltüntetett, gyakran fizikailag is. Ez a diktatúra, amelyet Budapesten forraltak ki, összeomlott, mikor a román hadsereg bevonult a fővárosba. A Magyar Tanácsköztársaság vezetői előbb Bécsbe szöktek, majd többségük végül Moszkvába emigrált. Közülük azok, akik túlélték a sztálini tisztogatásokat az 1930-as évek végén – maga Kun Béla is az áldozatok között volt – 1945 után visszatértek Magyarországra.
Három hónap után a román hadsereg kénytelen volt kivonulni Budapestről, s helyét a Horthy Miklós (1868–1957) vezette Nemzeti Hadsereg foglalta el. A rend helyreállítása, amit előszeretettel neveztek „fehér terrornak”, ugyanazokkal az eszközökkel, sokszor felesleges katonai erőszakkal történt, mint amit a „vörös terror” idején alkalmaztak.
Ez a Magyarország kötötte aztán meg 1920. június 4-én a győztes hatalmakkal a trianoni békeszerződést, ami aláírási helyéről, egy versailles-i kastélyról kapta nevét. E békeszerződés egyike volt a Párizs környéki békéknek, melyek megalázó diktátumként a legyőzött országok helyzetének felületes ismeretén alapultak, s ezzel szinte kijelölték a második világháborúhoz vezető utat.
)
10-6. térkép: A trianoni békeszerződés (1920)
)
Az 1920-as évek elején Magyarországnak egy, a vereség által mélyen sebzett, nemzeti identitását elvesztett társadalommal kellett felépíteni egy új országot és egy új gazdaságot, a dühös szomszédok segítsége és megértése nélkül. Mindennek végigvitele, valamint Magyarország nemzetközi elismertségének helyreállítása Bethlen István gróf (1874–1947) miniszterelnökségének idejére esett.
A két világháború között Magyarország államformája királyság maradt, de király nélkül, élén Horthy Miklós kormányzóval. Az 1930-as években Magyarország egy időre megpróbálta a közép-európai régióra nehezedő, egyre fokozódó német politikai nyomást az olasz szövetség erősítésével ellensúlyozni. Néhány miniszterelnök kezdeményezte a szorosabb kapcsolatokat Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, de ezek az országok nem voltak érdekeltek a térségben, és egyre inkább hajlottak arra a véleményre, hogy a térség a Szovjetunió érdekszférájába tartozik, különösképpen a náci Németország legyőzése után. Egyetlen magyar politikai erő sem támogatta ekkor a szovjet orientációt, a szovjet fenyegetés ténylegesen inkább a németekhez közelítette sokukat. Erősítette ezt a tendenciát a szélsőjobboldali pártok növekvő szerepe és az, hogy a náci Németország Magyarország közvetlen szomszédja lett. Az első zsidótörvényt 1938-ban hozták, 1941-ben pedig Magyarország a németek oldalán lépett be a háborúba.
)
10-31. kép: Budapesti nyomornegyed az 1930-as években
)
10-32. kép: Bauhaus-stílusban épült házak Budapesten az 1930-as években
A két fasiszta állam, Németország és Olaszország, Anglia és Franciaország egyetértésével visszajuttatta Magyarországnak azokat a trianoni békeszerződés által elvett területeket, ahol a lakosság többsége magyar volt. A politikai gesztusnak ára volt, de nem lett volna nehéz emlékeztetni a kormányzatot arra, hogy a lehetőséget milliók éltének javítására, akik az egyezség következményeitől szenvedtek, a teljes lakosság rettenetes jogtalanságként érzékelte. Voltak, akik előre látták Magyarország Németországhoz csatlakozásának elkerülhetetlen következményeit, köztük a miniszterelnök, Teleki Pál gróf (1879–1941), aki csak egy útját látta ellenvéleménye kifejezésének: öngyilkosságot követett el.
A háború utolsó évében a németek megszállták Magyarországot (1944. március 19.), és egy elbukott kísérlet után, mellyel megkíséreltek kilépni a német szövetségből (1944. október 15.) a magyar náci párt, a Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. Az emberi veszteség hatalmas volt. Zsidók százezreit űzték el és gyilkolták meg. Egyének és szervezetek, köztük a svéd diplomata, Raoul Wallenberg, csak egy kis részüket menthették meg. A háború végén Budapestet rommá bombázták a szövetségesek, és Magyarország ismét elvesztette a háborút.
)
10-34. kép: A magyar hadsereg megsemmisülése az orosz fronton a Don-kanyarban, 1943
)
10-35. kép: A lebombázott Budapest a Várhegyről nézve, a felrobbantott Duna-hidakkal, 1945
Több mint negyven évnyi szovjet megszállás következett ezután. A magyar társadalom krémje külföldre távozott az emigráció eme harmadik hullámában – 1919 őszén baloldali gondolkodók és radikálisok távoztak; az 1930-as évek végén azok menekültek, akik elutasították a jobboldal előretörését, köztük a zeneszerző Bartók Béla; és végül az 1940-es évek végén azok távoztak, akik előre látták a szovjet megszállás következményeit, mint az író Márai Sándor, vagy a Nobel-díjas kémikus, Szent-Györgyi Albert.
1948 után Rákosi Mátyás vezetésével a Kommunista Párt szovjet típusú diktatúrát vezetett be. A politikai ellenzéket bebörtönözték vagy statáriális úton kivégezték, az egyházakat üldözték és iskoláik nagy részét bezárták, az arisztokratákat és nagypolgárokat, akik nem emigráltak, kilakoltatták az ország elhagyott részeire, a parasztokat szövetkezetek létrehozására kényszerítették, a titkosrendőrség besúgóhálózatokat működtetett és tömegesen kínzott meg embereket.
)
A rendkívüli politikai elnyomás és az elkeseredés az 1956. október 23-án kitört magyar forradalommal érte el tetőpontját. A forradalom tizenkét napig tartott, mikor is a szovjet tankok eltiporták. A megtorlás során több mint kétszáz embert végeztek ki, köztük a megválasztott magyar miniszterelnököt, Nagy Imrét és más vezetőkel. Kétszázezer ember menekült el az országból. A forradalom bizonyos tekintetben mégis győzött, mert 1956 ősze után a diktatúra nem volt folytatható a korábbi módon. A hidegháborút az olvadás korszaka váltotta fel, amelyben a két szuperhatalom megkísérelte viszonylagos békében élni egymás mellett. Ismét számos kapu nyílt ki Európára a magyarok előtt.
)
10-38. kép: Forradalom Budapesten, 1956-ban
)
10-39. kép: A forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre 1956-ban
A megtorlást a magyar hatóságok hajtották végre, élükön Kádár Jánossal (1912–1989), aki egy ideig miniszterelnök volt, majd 1988 májusáig ő vezette a Magyar Szocialista Munkáspártot, ahogy a korábbi Kommunista Párt ekkor önmagát nevezte. Az idők múltával Kádárból „János király” lett, a népmesék jó öreg királya, akit a magyar társadalom túlnyomó többsége elfogadott, de akit senki nem szeretett. A nyugati demokráciák vezetői szintén úgy hivatkoztak rá, mint „Magyarország politikai sakkmesterére”, amely egyaránt utalt Kádár okos politikai manőverezésére és a sakk iránti vonzalmára. Sikerült neki Magyarországot a szovjet blokk leginkább prosperáló és legtoleránsabb országává tennie, egyetlen olyanná a Varsói Szerződés tagállamai közül, amelyben a Nyugatra utazás korlátozva ugyan, de engedélyezett volt, miközben mindvégig megőrizte a Szovjetunió bizalmát. Ahogy múltak az évtizedek, kiderült, hogy a „gulyáskommunizmusnak” nincsenek hívei. Nemcsak a lakosság elsöprő többsége, de a pártállami elit új nemzedéke sem hitt már az előző generáció eszméiben. Így amikor a Szovjetunió az 1980-as évek második felében végképp elveszítette a Nyugattal való tudományos-technikai és gazdasági versenyfutást, és feladta Kelet- és Közép-Európára vonatkozó hatalmi igényeit, Magyarországon szinte senki nem bánta a demokráciát megcélzó politikai rendszerváltást.
)
10-40. kép: Kádár János, a „politikai sakkmester” a Time magazin borítóján, 1986. augusztus 11.
Az idillikus puha diktatúra az 1980-as évek közepén kezdett feloldódni. Először csak értelmiségi ellenzéki csoportok adtak ki „szamizdat” publikációkat, stencilezett, illegális politikai szövegeket, de hamarosan nagyobb csoportok keletkeztek, amelyek a rendszer politikai és gazdasági átalakítását követelték.
1989. június 16-án, az 1956-os meggyilkolt forradalmárok ünnepélyes újratemetésével, valamint a forradalom évfordulóján, október 23-án az új alkotmány kikiáltásával megkezdődött a rendszerváltás. Két hónappal az újratemetés után, 1989. augusztus 19-én rendezték a Páneurópa-pikniket a Fertő-tónál, közel az osztrák határhoz. A magyar határőrség meg sem próbálta megakadályozni, hogy az időlegesen nyitott határon több száz kelet-német turista Ausztriába meneküljön. 1989. szeptember 11-én hivatalosan is megnyitották a határt, és a Vasfüggöny szögesdrót kerítését ünnepélyesen lebontották. Azok, akik kiadták a parancsot a „kapuk kinyitására”, megtagadták a szolidaritást a diktatórikus hatalmakkal, és újra érezték a fontosságát az emberi jogok európai normáiból a következőknek: hogy az emberek szabadnak születnek és nem szabad erővel korlátozni mozgásukat vagy választásukat, hogy hol kívánnak élni. Hosszú kitérő után Magyarország visszatalált az Európába vezető útra, amelyen egy évezreddel korábban elindult.
)
A politikai rendszer változása szabad választásokat eredményezett 1990-ben. Másfél évtized után pedig befejeződött Magyarország katonai és politikai integrációja. 1997-ben Magyarország tagja lett a NATO-nak, 2oo4. május 1-jén pedig teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Jóval lassabban járható, göröngyösebb út azonban az európai szellemi és erkölcsi közösségbe való visszatérés – de ha nem törekednénk rá, ezeresztendős történelmünk bizonyára legfontosabb örökségéhez lennénk hűtlenek.
)
10-7. térkép: Magyarország az ezredfordulón
)
A magyar nyelv eredete
A magyar nyelv finnugor eredetű, s mint ilyen, az uráli nyelvcsalád finnugor nyelvcsoportjának ugor ágához tartozik. A finnugor őshaza hollétére vonatkozólag különféle elméletek vannak. Az ősi együttélés helyét valahova az Urál-hegység nyugati lejtőjére teszik, a másik ágakkal (a szamojédokkal) való még ősibb együttélését Nyugat-Szibériába. A finnugorság ősi nyelve az ún. finnugor alapnyelv, amelyet az i. e. III. évezredben még együtt élő (később szétvándorolt) népek nyelvjárási különbségekkel beszéltek. Ebből az alapnyelvből fejlődött ki a térben és időben mind távolabbra kerülő finnugor népcsoportok külön-külön önálló nyelve.
A rokon népek nyelveit nem érthetjük meg, mert ötezer évvel ezelőtt különváltunk nyelvrokonainktól. A magyar nyelv finnugor eredetét az összehasonlító nyelvtudomány vizsgálatai igazolták.
A bizonyítékok nem a pontos megfelelésekben, hanem inkább a szabályos eltérésekben és különbségekben rejlenek. A hangtani bizonyítékok, a szabályos hangtani eltérések, például:
a szókezdő „p” hang „f”-re változik, magyar: fej – vogul: pen – zürjén: pon – votják: pun – finn: pää;
a szókezdő „k” mély magánhangzó előtt „h”-vá változik, magyar: hal – finn: kala, magyar: három – finn: kolme.
Bizonyos szavak jelentésének egyezése, pl.: magyar: lúd (madárfaj) – finn: lintu (madár).
A grammatikai rendszer hasonlósága, pl.: ősi határozóragjaink is finnugor eredetűek (-n, -t, -tt, -l, -vá, -vé), a finnugor személyes névmásokból fejlődtek a magyar birtokos személyjelek és az igei személyragok (házam, házad, háza, nézem, nézed, nézi), a rokon nyelvekben megtalálható a névutók irányhármassága, finnugor eredetű: többesjel (-k)
A magyar nyelv alapszókészlete kb. 700 szó. Ide tartoznak a névmások: én, te, ő, mi, ti, ők, ez, az; egyszerű számok: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, húsz, száz, fél, első, második; testrészek: fej, száj, nyelv, fog, váll, szív, epe, máj, ér, vér, haj, ujj; rokonságot jelölő szavak: atya, anya, fiú, árva, meny, vő, ip-, nap-, ángy; természettel kapcsolatos szavak: ég, villám, csillag, ősz, tél, tavasz, víz, fagy, láp, tűz, domb, növényvilág, állatvilág, ásványok, lakás, eszközök, fegyverek, ruházat, táplálkozás, helyzet, igék, tulajdonság, mennyiség.
Az ősi hitvilág és a segédtudományok által feltárt ősi életmód-környezet: is egyértelmű bizonyíték. A sámánhit, a mesevilág, a gyűjtögető, halászó és vadászó életmódra, földrajzi helyre jellemző dolgok (pl. vadász, tegez, vadon, les, hajó, róka, menyét, lélek).
A legnagyobb létszámú finnugor nép a magyar. A magyarság legközelebbi rokonai az obi-ugorok (manysik vagy vogulok és chantik vagy osztjákok) Szibéria északi részén, az Ob folyó környékén élnek, viszonylag nagy területen nagyon kis létszámban, majdnem kiveszőben.
A permi népek (zürjének, votjákok), valamint a volgaiak (cseremiszek, mordvinok) jórészt Oroszország európai részén élnek. A finnségiek (karélek, vótok, vepszék, észtek, lívek) a Baltikum környékén, illetőleg Skandináviában (finnek, lappok).
A magyar nyelv helye az uráli nyelvcsaládban
Az uráli nyelvek családfája mutatja, hogy mely népek mikor váltak ki egy nagyobb közösségből és kezdtek önálló életet (zárójelben az egyes népek mai, hozzávetőleges lélekszáma)
A magyar irodalom kezdete – csakúgy, mint más irodalmaké – a ködös homályba vész. Írásbeliség nem lévén, csupán a szájhagyományból következtethetünk annak a művészi igényű szövegalkotásnak a meglétére, amelyből máig használt szókincsünk egy része származik. A vándorlás évszázadai és más népekkel való találkozásaink történetei lelhetők fel regéinkben, mondáinkban. A honfoglalás időszakát későbbi korok szerzői historizálták műveikben.
Az írásbeliség az államalapítást követően fokozatosan terjedt el, az írásbeli kultúra első képviselői Magyarországon is a papok, szerzetesek voltak, és a közös európai művelődés nyelvén, latinul szólaltak meg. A legelső magyar nyelvű töredék a Tihanyi Apátság alapítólevele (1055). A magyar nyelvű irodalom első teljes szövegemléke a Halotti beszéd és könyörgés (1180 körül), amely a Pray-kódexben maradt ránk.
A későbbiekben irodalmunk fejlődését az európai kultúra irányai határozták meg, ennek tulajdonítható gazdag lovagi irodalmunk, krónikáink, gesztáink ebből erednek. A reneszánsz korában születnek és alkotnak első nagy költőink. Janus Pannonius (1434–1471) az első költő, akit számon tart a magyar irodalomtörténet; a maga korában korszerű és Európa-szerte ismert alakja irodalmunknak. Verseit latin nyelven írta. Balassi Bálint (1554–1594) a magyar nyelvű reneszánsz költészet legnagyobb művelője. Jelentősége messze túlmutat korán, olyan poétikai hagyományt teremt, amely ihlető forrása későbbi korok költőinek.
A reneszánsz-reformáció korát követő barokk irodalom adja irodalmunknak az első eposzköltőt, Zrínyi Miklóst (1620–1664). A Szigeti veszedelem költőjének katonai, politikai és költői pályája szerves része az európai barokk kultúrának.
A magyar irodalom sokáig követő irodalomnak számít, azaz a nagy európai kultúrnemzetek művelődési és irodalmi tendenciáit veszi át. A felvilágosodás korában azonban kivirágzik költészetünk, jeles magyar szerzőink a nyugat-európai stílusirányzatok születésével szinte egy időben alkotnak hasonló stíluseszközök használatával. Ez a korszak a magyar nyelv és kultúra megújulásának időszaka.
Amikor a magyar irodalom a 19. századba lép, már olyan irodalmi hagyományokból építkezhet, amelyek az újdonságok felmutatására is alkalmassá teszik. Nem véletlen, hogy a romantika korában fogadja be a világirodalom az első nagy magyar költőt, Petőfi Sándort.
Petőfi Sándor (1823–1849) hazafiságát – költői hevületének egyik fontos gyújtóanyagát – jórészt a táj, a nagy magyar Alföld jellegzetes szelete, a Duna–Tisza köze formálta, itt telt gyermekkora. Sokat és könnyen tanult, bár iskoláit sűrűn váltogatta. Hányatott ifjú éveiben sok mindennel megpróbálkozott, és nélkülözések közepette gyalogosan járta be az országot. Huszonegy éves korától évente több kötete jelent meg, főleg lírai és elbeszélő költemények. Hamarosan országosan ismert és népszerű költő lett, az irodalmi élet egyik vezéralakja. Olvasóit elsősorban érzelmi közvetlenségével és nyelve népies egyszerűségével bűvölte el, ami szinte lázadásnak számított kora költészeti konvencióival szemben.
)
10-43 kép: Petőfi Sándor (Barabás Miklós rajza)
Mert Petőfi született lázadó volt. Diákként a tanári önkénnyel szegült szembe, felnőve a zsarnoksággal, a társadalmi elnyomással. A francia forradalom története volt a Bibliája, az egyenlőség és a szabadság pedig a mindennapi imája. A szabadság világmagyarázó elv volt a számára, az emberiség végső reménye, amely nem csupán témaként jelenik meg verseiben, hanem mint szerelmes szenvedély tárgya: „Szabadság, szerelem, / E kettő kell nekem. / Szerelmemért feláldozom életemet, / Szabadságért feláldozom szerelmemet.” Ízig-vérig a romantika korának szülötte, romantikus költő volt, olyan személyiség, aki eszméit életútjával is hitelesítette.
1848 tavaszán forradalmak söpörtek végig Európán, március 15-én Pesten is kitört a vértelen forradalom, amely megteremtette a lehetőséget Magyarország önállóságára a Habsburg Birodalom keretei között. Petőfi ott volt a forradalom szervezőinek élén. A Nemzeti dal szerzőjeként és a március 15-i események főszereplőjeként neve egyet jelent a magyar szabadsággal. Harcolt, buzdított, ostorozott; a köztársaságért lelkesedett, ami korábbi elvbarátainak egy részével is szembeállította.
1848 őszén megindult a harc a magyar függetlenség védelmében. A magyar csapatok sikeres offenzívája ellen Ferenc József császár 1849-ben az orosz cártól kért és kapott segítséget. Petőfi imádott ifjú feleségét és újszülött fiát odahagyva jelentkezett a honvédő hadseregbe: jó katona lett belőle. Őrnagyként esett el a harcmezőn, és jeltelen tömegsírban temették el.
Korai halála ígéretes életpályát tört derékba, életművét mégsem érezzük torzónak. Életútja a teljesség érzetét kelti. Petőfi úgy költött, ahogy más ember lélegzik, önmaga volt költészetének tárgya. Lefegyverzően őszinte, minden iránt mohón érdeklődő, szenvedélyes, gyémántkemény jellemű és szelíden érzelmes ifjú volt, aki a víg kedély és humor adományával is bírt, költészete ezért is találhatta meg könnyen az utat az olvasókhoz.
Már életében is fordították verseit, főleg németre: a halálát követő száz esztendő alatt hétszáz verse jelent meg mintegy ötven nyelven, összesen húszezer fordításban. Európai ismertsége és kedveltsége a 19. század második felében volt a legnagyobb, de mindmáig ő a magyar irodalom legfőbb reprezentánsa a világ köztudatában.
Petőfit diákkori barátság fűzte a kor irodalmának másik nagyságához, Jókai Mórhoz (1825–1904), aki a 19. század második felében az egyik legkedveltebb regényírónak számított Európa-szerte. Viktória királynő egyik legkedvesebb könyve Az aranyember volt. Még a bécsi császári család egyes tagjai is türelmetlenül vártak művei fordítására.
Jókai nemesi családban született; apjához hasonlóan ügyvédi diplomát szerzett. Már diákfővel sikeres elbeszéléseket publikált, s írói hírneve alapján 1847-ben Pestre került lapszerkesztőnek. Petőfivel együtt a forradalmi szellemű ifjak egyik vezéralakja lett. Ott volt az 1848-as forradalom előkészítői között, ő szövegezte meg és olvasta fel március 15-én a tizenkét pontot, a forradalom alapokmányát. A szabadságharc idején újságíróként támogatta a kormányt; a vereség után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte a megtorlás. Az 1850-es évek elejétől sűrűn megjelenő elbeszélései és regényei hamarosan igen kedvelt íróvá tették. Élete lankadatlan munkában, az egyre növekvő népszerűség jegyében telt el. Írói tevékenysége ötvenéves jubileumára 1894-ben százkötetes díszkiadás készült írásaiból.
Mesés könnyedséggel írt, de sohasem könnyű kézzel: stílusa gondos, árnyalt, színgazdag és roppant változatos, szókész1ete a legnagyobb írókéval vetekszik. Képzelőereje kimeríthetetlen, a cselekmény bonyolításában méltó követője volt fő példaképének, Victor Hugónak. Csodával határos az a roppant tudásanyag, amellyel minden regényének szilárd alapot adott, amelyek változatos, gyakran egzotikus helyszíneken játszódnak, a történelem különféle korszakaiban. Legfontosabb műveivel többnyire hazája közelmúltját elevenítette meg. Ő testesítette meg a nemzet emlékezetét. A kőszívű ember fiai a forradalom és a szabadságharc nagy történelmi pillanatának hőseposza. Több regénye a forradalmat megelőző két évtizedet idézi meg, a nemzeti szellemet tettre gyújtó reformkort (Kárpáthy Zoltán, Eppur si muove), de a maga korában is megtalálta a lelkesítő témát (A fekete gyémántok), sőt egy nagy terjedelmű művében (A jövő század regénye) sikeres próbát tett a politikai utópia és a tudományos-fantasztikus jövőregény ötvözetével.
Petőfihez hasonlóan ő is ízig-vérig romantikus író volt, de a regények és elbeszélések részletrajzaiban a kor új írói módszerének alkalmazásától sem riadt vissza. Realizmusa korszerű írói attitűdjének bizonyítéka. Jellemei szélsőségesek, kedves hőseit a hihetőség határáig eszményítette, és feneketlenül aljasnak mutatta ellenlábasaikat. Jókai szerettette meg a magyar olvasóközönséggel a regényolvasást, nemzedékek művelődtek írásain, és tanulták tőle észrevétlenül a szép magyar stílust. Harminckét nyelven 1557 fordítást ismerünk műveiből – egyebek között burmai, kínai, latin és örmény nyelven is.
Petőfivel egy évben született, nagy múltú középnemesi családban, a kor harmadik irodalmi kiválósága, Madách Imre (1823–1864), de életútjuk nem találkozott. Madách kúriájának magányába húzódva az irodalomnak és olvasmányainak szentelte idejét.
1860-ban készült el a fő műve, amely előzmény nélkül áll a magyar irodalomban. Az ember tragédiája című, drámai formájú filozófiai költemény megjelenése (1861) fontos irodalmi esemény lett. Madách darabja olyan művekkel rokon, mint Dante Isteni színjátéka, Milton Elveszett paradicsoma vagy Goethe Faustja. Hőse az Édenkertből kiűzött Ádám, az emberiség ősapja, akit a nagy kísértő – Lucifer, az Úr ellenlábasa – egy hosszú álomban végigvezet a történelem korszakain. Szeme elé tárja az emberi törekvések és a nemes eszmék szüntelen bukását, remélve, hogy így eltántorítja őt jövendő sorsának vállalásától, végső soron attól, hogy a Teremtő szándékát végbevigye. Az álomból ébredve Ádám kész eldobni magától az életet, de meghallván Évától, hogy gyermekük fog születni, vállalja a jövőt. Az Úr soványnak tetsző biztatással bocsátja el: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” – valójában ez összecseng azzal, amit maga Ádám fogalmazott meg a műben: „Az élet célja a küzdés maga!”
Madáchra hatott a Biblia, Milton, Byron és Goethe is, de a nagy példák nyomán zseniálisan eredetit alkotott. Lényegében századának nagy kérdéseire keresett választ, és ezek keretében hazája sorskérdéseire is.
A mű könyvdrámának íródott, de a benne rejlő drámai erőben bízva 1883-ban színpadra állították, és azóta úgyszólván megszakítás nélkül jelen van a magyar színházakban. Az ember tragédiája csak megkésve, lényegében a 20. században lépte át nyelvünk határait, máig húsz nyelven több mint nyolcvan fordítása született.
Az 1867-ben megkötött kiegyezés létrehozta az osztrák–magyar duális államot, amely kedvezőbb lehetőséget biztosított Magyarországnak a fejlődéshez. Az ország fővárosa, Budapest – amely 1873-ban nyerte nevét három város egyesítése nyomán –, rohamos fejlődésnek indult, és a század végére a magyar szellemi életnek is vitathatatlan középpontja lett. Az irodalom témavilágában ez a változás csak megkésve tükröződött; a versek, regények és színművek legfőbb ihletője a század második felében is a paraszti élet, a kisváros és a vidékhez kapcsolódó nemesi világ maradt.
A századvég és századelő irodalmi és kulturális életének igazi felújulása a fővárosi irodalmi lapok és a kávéházi irodalmi élet megjelenésével veszi kezdetét. Az 1908-ban induló Nyugat című irodalmi és kritikai folyóirat a modern magyar irodalom szellemi műhelyének számított. A Nyugat nemzedékének vitathatatlanul legnagyobb alakja, egyben az új magyar irodalom prófétája Ady Endre volt.
Ady Endre (1877–1919) az erdélyi Érmindszenten született, családja a századvég „hétszilvafás” nemesei közé tartozott. Ady szakít korának kisszerű konvencióival: egyetemi tanulmányait félbehagyja és újságírónak áll; elkötelezett és radikális írásai révén csakhamar megismerik. Életében a nagy változást egy „tilos” szerelem készíti elő. Brüll Adél (Léda), a férjes asszony szerelme, kapcsolatai és pénze új távlatokat nyit meg az ifjú publicista-költő számára. Ady Párizsba utazik, a modern világ fővárosába. Költői hangja itt találja meg végső formáját. Az 1906-ban megjelent Új versek című kötet valóságos földindulást okoz. Téma- és motívumvilága, költői eszközei, hangja és szemléletmódja nyomán támadja a konzervatív irodalomkritika, ugyanakkor benne látja az új költészet apostolát az újat akaró progresszív értelmiségi nemzedék.
)
10-44. kép: Ady Endre (Székely Aladár fotója)
Az Új versek című kötet a modern magyar irodalom nyitánya. Az első világháború kitöréséig évente jelennek meg Ady tematikus ciklusokra osztott verseskötetei (Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének, A Minden-Titkok versei, A menekülő élet, Margita élni akar, A magunk szerelme. Ki látott engem?), ezt követően 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel gyűjteményes kötete. Utolsó verseit Az utolsó hajók című 1923-ban megjelent poszthumusz kötet tartalmazza.
Ady költészetében minden másképpen van, mint eddig: szerelmes költészetét (Léda-versek) szubjektivitása és erotikus motívumok jellemzik. Magyarságélményét a kritikai hang teszi újszerűvé. Forradalmi és háborús költészetében a társadalmi érzékenység és a politikai radikalizmus leplezi le az uralkodó réteg álságos világát. Istenes lírájában a személyesség erőteljes megnyilvánulása fordul szembe a korabeli költői konvenciókkal. A versek képi világának és a költői nyelv megújításának tudatos törekvése a szimbolista–impresszionista–szecessziós stílusjegyek megjelenéséhez vezet.
Verseit szinte minden európai nyelvre lefordították, kötetei máig egyet jelentenek a modern magyar irodalommal.
Az elsők egyike, aki a nagyvárosban felnőve azt mint természetes környezetét ábrázolta, Molnár Ferenc (1878–1952) volt. A sorstól jómódú polgári otthont, megnyerő fellépést, fürge és csillogó elmét, nem közönséges írói tehetséget, korai és hosszan tartó sikert kapott. Alig húszévesen lett felkapott újságíró, a kollégák és az írók eleven bohémvilágának népszerű figurája, aki ugyanolyan jól ismerte a külvárosok szegénynegyedeinek életét, mint a tehetős polgári körökét. Az 1907-ben megjelent A Pál utcai fiúkban városszéli kamaszok a jelképes erődért, egy fatelep birtoklásáért vívnak kalandos harcot; s végül az esendőbbek győznek az erőszak és ármány fölött. A romantikus nosztalgiával írt, megindító regény a világirodalom klasszikusa lett: harminc nyelvre fordították, többször megfilmesítették.
Huszonnégy éves, amikor nagy sikerrel mutatják be első darabját, a Liliomot, amely egy durva lelkű külteleki vagány különös mennybemeneteléről szól. Ebben és több más korai színművében a szimbolizmus elemei ötvöződnek impresszionista jegyekkel és naturalista vonásokkal. Az ördögben a freudizmus szelleme is felbukkan, A testőrben a szerző a játék és a valóság határán egyensúlyoz, egyes vélemények szerint Pirandellót megelőlegezően. Molnárnak a színi hatáskeltés minden eszköze a kisujjában volt, briliáns alapötletekre építette fel és biztos kézzel bonyolította darabjai cselekményét. Mestere volt a feszültségkeltésnek és a meglepő fordulatoknak, dialógusai szellemesek, csillogóak, a fanyar iróniát és a szelíd érzelmességet mindig a legjobb arányban vegyítette.
A magyar polgári irodalomban – a polgár fogalmán a tág európai látókört, a szellem szabadságának és a humánum értékeinek feltétlen tiszteletét értve – a legnagyobbak egyike volt Márai Sándor (Grosschmid Sándor, 1900–1989). Kassán született befolyásos és nagy hagyományú szász polgárcsaládban, amely a századok során magyar nemesi címet is szerzett. Márai, aki a család nemesi predikátumát választotta írói névnek, magyar iskolákat járt, majd Németországban folytatott egyetemi tanulmányokat. Később Párizsban is élt, közben magyar és német lapokat tudósított. 1928-ban tért haza, s még hosszú ideig az újságírás maradt a kenyere; kezdetben polgári radikális lapnál dolgozott, a liberalizmus volt hitvallása, ennek szellemében szállt szembe az előretörő fasizmussal.
)
Az 1930-as évek elejétől sorra jelentek meg regényei. A legnagyobb elismerést önéletrajzi írásával, a gyermek- és ifjúkora emlékeit megörökítő Egy polgár vallomásaival aratta, ebben sűrűsödnek igazán írói erényei, a könyörtelenül pontos megfigyelés, a biztos szerkesztés, és főképpen a lebilincselő stílus, amely impresszionista hangulatok és finom zeneiség hűvösen elegáns elegye. Legnagyobb arányú vállalkozása a Sértődöttek című regénytrilógia volt, amely a Garren család életének folyamatában ábrázolta a magyar polgári osztály közelmúltját és válságos jelenét. Az 1940-es évek nagy magyar sikere A gyertyák csonkig égnek: tömör és szuggesztív regény, késő oknyomozás egy legendás barátság széthullásáról. Írása a közelmúltban egyszerre az európai érdeklődés középpontjába került.
A készülő kommunista uralom elől Márai 1948-ban emigrált, amerikai állampolgár lett, de sok időt töltött Olaszországban is. Az önéletírást, egyik legfontosabb önkifejezési módját, 1943-tól majdnem haláláig vezetett naplóiban folytatta.
A nagyvárosi élet sötét oldalait már a századforduló táján felfedezte a magyar prózairodalom, de a munkásság világa a proletárlétbe született és abban felnőtt József Attila (1905-1937) révén vált az egyetemes érvényű költészet részévé. Az apa korán elhagyta a háromgyerekes családot; s amit az anya mosással keresett, alig volt elég a létfenntartáshoz, a megerőltető munka hamar felőrölte gyenge szervezetét. József Attila, a legfiatalabb gyerek, kemény akarattal küzdötte fel magát a nyomor mélyéről: sógora támogatásával érettségit tett, majd egyetemi tanulmányokba kezdett.
Tizenhét éves volt, amikor megjelent első verskötete; ekkor már bámulatos biztonsággal kezelte a kortársak és elődök úgyszólván teljes költői eszköztárát, és nem sok idő kellett hozzá, hogy saját magabiztos hangját is megtalálja. Kemény, lázongó hangú költeményei miatt el kellett hagynia az egyetemet; megismerkedett a marxizmus elveivel, az illegális munkásmozgalommal, s a kommunista párthoz is csatlakozott. Meggyőződésből vállalta a költő-agitátor szerepét a mozgalom céljaiért, és ebben a hálátlan műfajban is tehetségéhez méltót alkotott.
)
10-46. kép: József Attila és Thomas Mann Budapesten 1937-ben
A nélkülözés haláláig elkísérte, de az 1930-as évek elején, különösen Medvetánc című gyűjteményes kötetének megjelenése (1934) után már sokan felismerték és elismerték kiemelkedő tehetségét. Később támogatást is talált, sok szellemi robotmunka után 1936-ban szerkesztője lett egy újonnan alapított, színvonalas, progresszív művészeti folyóiratnak (Szép Szó). Mindeközben idegrendszere felőrlődött: sem a pszichoanalízis, sem az orvosi kezelés nem segített rajta; harminckét éves korában egy késő őszi estén öngyilkos lett.
József Attila költészete parnasszista szellemben indult, s egy forradalmi színezetű, javarészt expresszionista korszak után jutott el érett, összegező korszakába; az utolsó években a klasszicizáló formák kerültek túlsúlyba. A költőt változatlanul szenvedélyesen foglalkoztatták a társadalmi és politikai gondok, miközben hangja elmélyültebbé, szemlélete átfogóbbá vált. Egyre mélyebben tárulkozott ki, sebzettségét, magányát panaszolta, értelme elborulásának rémével viaskodott, vagy szerelmi reményei késztették eksztatikus ujjongásra. Ismertsége a világban Petőfiéhez hasonlítható.
A kommunista diktatúra 1949-ben kezdődő sötét időszakának az 1956-os forradalom vetett véget. A forradalom előkészítésében nem kis szerepe volt az írók és vezető értelmiségiek bátor fellépésének, de leverése egyben sokak számára letartóztatást, börtönbe zárást is jelentett, vagy azt, hogy hosszú hallgatásra kényszerülnek.
Ez utóbbi lett Örkény István (1912–1979) sorsa is. A tehetős polgárcsaládban született gyógyszerész és vegyészmérnök első jelentős novelláját még József Attila közölte. Sajátosan groteszk látásmódja már megnyilatkozik 1941-ben megjelent elbeszéléskötetében (Tengertánc). A munkaszolgálat, majd a hadifogság négy esztendeje után a szocialista irodalompolitika keserítette életét. Előbb tisztes igyekezettel próbált megfelelni az elvárásoknak, de nem sikerült elkerülnie a kínos vesszőfutást, s végül elhallgatott íróként, a forradalom bukása után pedig – annak egyik eszmei előkészítőjeként – tíz év szilenciummal sújtották. Ez idő alatt írta meg az Egyperces novellákat, a derűs abszurditás e sűrített kis remekeit, amelyeket matematikai egyenletekhez hasonlított: „egyik oldalon a közlés minimuma az író részéről, a másik oldalon a képzelet maximuma az olvasó részéről.” Ekkoriban született két kisregénye is: a Tóték kacagtatóan vérfagyasztó idill a Macskajáték groteszk féltékenységi komédia három öregemberről, az emberi szenvedélyről és esendőségről. A két kisregényből később két dráma született, amelyek meghódították a világ színpadait. Örkény későbbi írásaiban is a magyar nemzeti karakter torz vonásait nevettette ki.
)
1975-ben jelent meg egy hosszan érlelt, szerény terjedelmű regény, amely 2002-ben meghozta szerzője, Kertész Imre (1929) számára az irodalmi Nobel-díjat – az elsőt, amely a díj alapítása óta magyar írónak jutott. Kertész tizenöt évesen került az auschwitzi, majd a birkenaui haláltáborba, amelyeket túlélve két év után hazatért. Volt gyári munkás, újságíró, 1953-tól pedig már irodalmi tevékenységből tartotta fenn magát, többek között Sigmund Freudot, F. W. Nietzschét és Elias Canettit fordította. Tizenkét évi munkával írta meg ifjúkora élményeit, de több évet kellett várnia, míg a könyv megjelenhetett.
Kertész nagyon tudatosan nem a rémségek halmozásával akar hatást elérni, közvetett és ironikus módon „provokálja” az olvasót. A történetet egyes szám első személyben elmondó kamasz, Köves Gyuri úgy védekezik a borzalmak ellen, hogy nem zúgolódik az egyre súlyosbodó csapások miatt, az önfenntartás taktikáját ügyesen elsajátítva a lágeréletet végül a normális élet egyik lehetséges változataként fogadja el. Olyannyira, hogy amikor végül hazajut, szinte nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadsággal. „Egyszerűen arra számítok – mondta az író egy nyilatkozatában –, hogy az olvasó erkölcsi érzékét sértik a könyv látszólag erkölcstelen, hideg sorai. Hogy felháborodik azon, amin az elbeszélő nem háborodik fel, sőt látszólag zokszó nélkül elfogadja.”
)
)
10-48/B: Kertész Imre átveszi az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben
Az 1950-es években játszódó Kudarc (1988) nemcsak a Sorstalanság viszontagságos genezisét ábrázolja fiktív történetbe ágyazva, de abban mindenfajta totalitárius léthelyzet paraboláját adja. A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) című regény hőse is a sorsvesztés áldozata, akit a történelem analízise arra a felismerésre döbbent rá, hogy élete még közvetve, utódaiban is folytathatatlan. A Gályanapló (1992) harminc év feljegyzései nyomán vázol fel egy életutat, amelynek keserű tanulsága így összegződik: „Eddig a hazugság volt itt az igazság, de ma már a hazugság sem igaz.”
Kertész esszéinek és előadásainak középpontjában is a holokauszt áll, amely az író szerint létállapot, az európai kultúrán traumatikusan átesett egyén legnagyobb eseménye a kereszt óta. Azt vallja, hogy a holokauszt gyökereit, okát és „értelmét” csak a kibeszélés, a múlttal való szembenézés teszi megérthetővé, átélhetővé. A vele való foglalkozás lényege, hogy ne eltávolítsuk a történteket, hanem értsük meg: a század botránya nem irracionális jelenség, hanem nagyon is az emberi természethez tartozik. Szomorú tudás ez, de mégis erőt és morális tartalékot ad.
A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, Nádas Péter (1942) is az 1960-as évek végétől publikál. Tanult szakmáiban különféle lapoknál dolgozott. Élete nem gazdag külső eseményekben; írói ösztöndíjakkal éveket töltött Kelet-, majd Nyugat-Berlinben; hosszabb ideje vidéki elvonultságban él.
A Nádas-regények atmoszférájának lényegi eleme a stílus klasszikus fegyelme, a többszörösen összetett mondatok jól áttekinthető felépítése az a sokszólamúság amelyet épp ez a formai pontosság segít érvényesülni, s az elbeszélői magatartás, amelyben az éles szemű megfigyelő kíméletlensége és a vallomástevő szenvedélye alkot feszült egységet.
Első jelentős prózai művének – Egy családregény vége (1977) – hőse egy zsidó kisfiú, akinek apját elítélik egy koncepciós perben; ez az esemény durván véget vet a nagy múltú család sok generáción átívelő történetének. Nádas több mint egy évtized munkájával hozta létre eddigi élet műve legjelentősebb darabját, az Emlékiratok könyvét (1986). A terjedelmes kötet három memoárból szövődik össze: kettő ugyanannak a magyar ifjúnak az életéből metsz ki két időszakot, az ötvenes, illetve a hetvenes évekből, a harmadik memoár pedig egy fiktív, ifjú német írótól való a századfordulóról, akinek élete különös térbeli egybeesések révén kapcsolódik a másikéhoz. A könyv a három síkon az időrétegek, a stílus és az elbeszélői attitűd állandó váltogatása útján, ritka intenzitással idézi meg a kelet-európai közelmúltat.
Nádas elbeszéléseit, esszéit és kísérleti jellegű drámáit tucatnyi idegen nyelvre fordították. Hazáján kívül főképp a német nyelvterületen sok az olvasója, de az Emlékiratok könyve az Egyesült Államokban is sikert aratott, egyes kritikusok az utóbbi évtizedek egyik legjobb regényének nevezték.
Egy kritikusa tréfásan „posztmodern grófnak” titulálta Esterházy Pétert (1950), aki az egyik legrégibb és legnagyobb magyar arisztokrata családba született, csakhogy éppen akkor, amikor az újdonsült kommunista rendszer a hajdani elnyomó osztály felszámolását tűzte ki céljául. A keserves gyermekévek után megnyílt előtte a tanulás, a diploma megszerzésének lehetősége. Néhány évig matematikusként dolgozott, közben novelláskötetei jelentek meg, s ezekben már feltűnt újszerű írásmódja.
A Termelési-regény (kisssregény), amellyel 1979-ben berobbant az irodalmi életbe, a posztmodernizmus nyitánya a magyar irodalomban. Már a cím is többrétegű persziflázs, szövege pedig felvonultatja az új irányzat teljes fegyvertárát. A „regénynek” – ha ezt az elavult megjelölést alkalmazhatjuk rá – van egy önéletrajzi vonulata, de ezt ellenpontozza, keresztezi, át- meg átszövi egy jegyzetapparátusnak álcázott ironikus szöveglabirintus, amely egyben „a regény keletkezésének regénye”. Fontos szerepet játszanak benne a nyelvi és stiláris bukfencek, s a legkülönfélébb eredetű szövegidézetek, egyebek közt az író saját műveiből.
Az 1986-ban megjelent Bevezetés a szépirodalomba voltaképp hét önálló írásműből álló gyűjtemény, elemei között kép- és szövegmontázsok, regény, anekdotacsokor, automatikus írás, stílusimitációk, nyelvi játékok, folyóiratcikkek és egyetlen oldalra ceruzával lemásolt egész regény éppen úgy található, mint A szív segédigéi, ez a megrendítő, egyszersmind meghökkentő vallomás az anya haláláról. A Hrabal könyve (1990) egyoldalú, képzelt csevegés az író felesége és az ismert cseh író között.
Harmonia Caelestis című terjedelmes regénye 2000-ben jelent meg, és nagy feltűnést keltett mind Magyarországon, mind külföldön. A regényben az író a történelmi Esterházy család sokszázados krónikáját ötvözi össze a tőle megszokott többértelmű, ironikus módon, saját szűkebb családja, főleg szülei 20. századi hányatott sorsával. S ahogy történelmi tudatunk gyakran újraírja a múltat, a „valóságot”, úgy kényszerül Esterházy is folytatni, újraírni a múlt eseményeit, családtörténetét. A Harmonia Caelestis befejezésével az író szinte egy időben kapja kézhez az értesítést a Történeti Hivataltól, hogy az őt is „érintő” besúgói jelentéseket elolvashatja (maga kérte a vele kapcsolatos akták megtekintését). Javított kiadás című naplóregénye édesapjának III/III-as múltjáról szóló megrázó erejű kordokumentum.
)
Esterházy újabb és újabb kifejezési lehetőségekkel kísérletező, termékeny, sokoldalú író. Lényegében annak a hagyományos és kényelmes olvasói attitűdnek üzen hadat, amely elvárja a szerzőtől, hogy kézen fogva vezesse végig a mű első oldalától az utolsóig, egy olyan világban, amelyet éles határok választanak el tapasztalatai világától. Esterházy állandó készenlétre és szüntelen állásfoglalásra kényszeríti, s ezzel meg is becsüli, és fáradozásáért az aktív műélvezet örömével kárpótolja.
Esterházy elsőként a német nyelvterületen hódított, de egyre több európai országban adják ki könyveit.
A középkori magyar művészet elképesztően gazdag terméséből a történelmi viharok pusztításai miatt inkább csak hírmondóként maradtak ránk emlékeink, ám még ez az igen gyakran minden értelemben töredékes anyag is kivételes kvalitásokat mutat. Tehetségekben a török hódítást (1541) követően sem szűkölködtünk; de a sanyarú hazai viszonyok miatt legtehetségesebb művészeink – a szász udvari festő Mányoki Ádámtól (1673–1757) az angol állampolgárrá lett Bogdány Jakabig (1660 körül–1724) – idegenben keresték és találták meg boldogulásukat.
Az önálló magyar kultúra kibontakozásának feltételei lassan és nem kis küzdelem árán teremtődtek meg. Művészképző intézményeink csak a 19. század végén jöttek létre; addig Bécsbe, illetve Münchenbe jártak tanulni, tanulmányútra meg elsősorban Itáliába mentek azok, akik a művészetnek akarták szentelni életüket. A Firenze melletti Villa Appeggiben dolgozó idősebb Markó Károly (1771–1860) vagy az Angliában fényes karriert befutó Brocky Károly (1807–1855) jóvoltából ismét európai felkészültségű alkotóink voltak. De ők még a historizmus tipikus képviselői: az előbbi Claude Lorrain klasszicizmusát elevenítette fel idealizált tájképein, az utóbbi a velencei piktúra életigenlő kolorizmusának adózott mitológiai történeteket megidéző vásznain.
Hozzájuk képest mélyről indult, ám annál magasabbra emelkedett fiatalabb kortársuk, a realizmus eszmeköréből merítő Munkácsy Mihály (1844–1900), aki lenyűgöző zsánerképeivel mindmáig a magyar festészet emblematikus figurája. Hírneve kialakulásában, nagy népszerűségében szerepet játszott egyrészt az élete (szegénységből és ismeretlenségből emelkedett magasra, lett tagja a társadalmi elitnek) és a stílusa, az a fényképszerű realizmus, amely alkotója rendkívüli felkészültségén alapuló valósághűségével még ma is elkápráztatja, művészi megjelenítésének drámai erejével pedig rabul is ejti a nézőt.
Korán árvaságra jutott, távoli rokonai asztalosinasnak adták. (Ennek maradandó emléke az Ásító inas.) Megaláztatásai közepette egyedüli vigasza a rajzolás volt; hamarosan felfigyeltek művészi adottságaira. Noha egy akadémiát végzett festő is foglalkozott vele, valójában autodidakta volt: ösztönösen sajátította el a mesterség alapjait. Tanult szakmáját odahagyva portréfestésből tartotta fenn magát, s hamarosan nekivágott a világnak: Pest, majd Bécs következik, aztán München, Párizs és Düsseldorf. 1870-ben szinte egy szempillantás alatt érkezik a csúcsra, s nem is akárhol: a francia fővárosban.
A Párizsi Szalonon 1870-ben kiállított Siralomház című képével aranyérmet nyer. Ez az első nagyszabású kompozíciója, amely allegorikus formában utal az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc tragikus végkimenetelére, itthon is egy csapásra ismertté teszi a nevét. De Munkácsy nem tér haza, a nagyvilágban keresi érvényesülését; s a témaköre is eszerint alakul: a magyar valóság mindennapjait megörökítő realista zsánereket (Rőzsehordó asszony, Köpülő asszony) fokozatosan fennkölt kompozíciók váltják fel.
Párizsban telepedik le, ahol hamarosan megnősül. Megfordul a közeli Barbizonban, amely akkor olyan nagy művészeket nevelt, mint Camille Corot; ott születnek első természet után festett tájképei. Nyilvánvalóan ismeri az impresszionisták törekvéseit, hiszen a hetvenes évek derekán, amikor rövid időre hazalátogat, néhány olyan képet is fest utazásának emlékeiről, amely színesen villódzó foltjaival már-már impresszionista. Művészete ennek ellenére más irányt vesz; nem a modernekkel tart, hanem az elit ízléséhez igazodó, a múlt stiláris fordulatait felelevenítő historizáló szalonképeket. reprezentatív portrékat, bibliai és vallási tárgyú kompozíciókat (Ecce homo, Krisztus Pilátus előtt) fest amelyek egy ízig-vérig akadémikus mester fölényes mesterségbeli tudásával készülnek. Ennek is része volt abban, hogy a nyolcvanas évek második felében őt bízták meg a bécsi Kunsthistorisches Museum egyik mennyezetképének megalkotásával. 1889-ben a magyar kormányzat kérte fel arra, hogy az épülő Parlament számára fesse meg a honfoglalás szimbolikus jelenetét, amely azóta is az épület egyik büszkesége.
)
10-51. kép: Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt
Nem minden kortársa követte Munkácsy példáját. A fényes karrierrel, a társadalmilag elismert sikerrel szemben a művészi alkotómunka hitelét tartotta magára nézve a legfőbb erkölcsi parancsnak Szinyei Merse Pál (1845–1920), aki hosszú időn át meg nem értve, magányosan küzdött elveiért. Igaz, végül még életében mindent megkapott a sorstól, amit kivételes tehetségével és tartásával megérdemelt.
Ha Munkácsy a legismertebb és a legnépszerűbb magyar festő, Szinyei a magyar művészet alighanem legnagyobb egyénisége. Egészen más utat járt be, mint vele egykorú pályatársa. Neki nem kellett megküzdenie azért, hogy képezhesse magát. Művészeti tanulmányait a müncheni akadémián kezdte meg. 1869-ben kilépett ugyan az intézményből, de 1873-ig a bajor fővárosban dolgozott.
A 19. század derekáig egyértelműen Bécs, a biedermeier iskola vonzotta magához Magyarországról a tehetségeket, a század vége felé azonban München vette át ezt a szerepet – nem utolsósorban a modern áramlatok befogadása révén. A Glaspalast kiállításain olyan, a magyar művészet további alakulására jelentős befolyást gyakorló alkotók művei szerepeltek, mint Jules Bastien-Lepage, Édouard Manet, Gustave Courbet. Ettől a nyitott, az újdonságokra fogékony szellemiségtől aligha független, hogy 1872-ben éppen itt született meg Szinyei legjelentősebb, korszaknyitó alkotása, a Majális. A kép egy szabadban piknikező fiatal társaságot ábrázol, s nemcsak témájával utal halhatatlan kortársaira (Édouard Manet Reggeli a szabadban című remekére például), hanem az impresszionista festészet közvetlen előfutárának tekinthető azzal is, ahogy alkotója a színeket a felületre lazán felvitte. E mind témaválasztásával, mind stílusával már-már modern művével, amelyet később egy sor hasonló darabja követett, Szinyei örökre beírta nevét a magyar művészet történetébe, mert a természet valóságát a maga természetességében közvetítő látásmódjával megelőzte korát. Épp ez lett sorsának tragédiája: ugyanis nem ismerték fel az újdonságát.
)
10-52. kép: Szinyei-Merse Pál: Majális
1873-ban megházasodott és visszavonult birtokára, ahol – kortársai értetlenségét érzékelve – lassanként alábbhagyott festői tevékenysége. Majd csak 1894-től vett kezébe ismét ecsetet, amikor már győzedelmeskedett az a szemlélet, a plein-air világlátás, amelyet annak idején ő kezdeményezett. Igaz, ekkorra meg már az ő stílusa változott meg: szárazabb formavilágot alakított ki. Művészi ihlete idős korára megcsappant, de a sors kárpótolta a szakma és a közönség szeretetével. Minden fontos munkája – a méltóságteljesen ülő szépasszony Lilaruhás nőtől a tél véget megjelenítő Hóolvadáson és a Pacsirtának a tavasz zsongását megidéző hátaktján át az új világ szédületét közvetítő Léghajóig – legalább utólag megkapta a méltó elismerést. A századelőn Szinyei Merse Pál a legtekintélyesebb magyar művész, akit 1905-ben életútja megkoronázásaként méltán neveznek ki a Mintarajziskola (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) igazgatójának.
)
10-53. kép: Szinyei-Merse Pál:A lila ruhás nő
A századforduló új nemzedéke már közvetlenül is bekapcsolódik az akkor forradalmát élő művészet révén a modern mozgalmakba. A munkásságát Párizsban kezdő Rippl-Rónai József (1861–1927) életútja mutatja, milyen szoros volt a kapcsolat a hazai és a nemzetközi művészet között.
A vidéki polgári család diplomás fia vállalta a bizonytalanságot és a nélkülözést, amikor 1884-ben úgy határozott, hogy művész lesz. Münchenben tanult, majd 1887-ben ösztöndíjjal Párizsba utazott, ám sajátos tanulást választott: beállt segédnek Munkácsyhoz, ő készítette a sikeres kompozíciók azon variációit és kópiáit, amelyeket az idős Mester szignatúrájával értékesítettek. Három év elteltével önállósítani tudta magát. A századvég legprogresszívabb törekvéseivel rokon – szimbolikus, szecessziós elemekből kialakított – festői világot teremtett magának. Sötét tónusú, hosszúkás képein nyúlánk, révedező figurák szólnak az élet titkos szépségeiről: vágyakról és reményekről. Így került kapcsolatba a posztimpresszionisták hasonlóképp stilizáló előadásmódjában dolgozó Nabis művészcsoporttal, illetve az art nouveau-t pártoló Siegfried Bing műkereskedővel. Ennek maradandó emlékei a szobrász Aristide Maillol arcképe és a Bing által megjelentetett illusztrációk. Ekkoriban ismerkedett meg Lazarine Boudrionnal, aki modelljéből hamarosan élettársa, sőt egész életére szóló párja lett.
A kilencvenes évek első felében festett képeivel feltűnést keltett Párizsban, de később egyre markánsabb egyéni jelleget öltő piktúrája iránt már kisebb volt az érdeklődés. 1895-ben Budapesten is bemutatkozott. Ekkor ismerkedett meg Andrássy Tivadar gróffal, akiről portrét festett. A gróf ebédlőt is terveztetett vele budai palotájába. Az 1898-ban a szecesszió szellemében – nem utolsósorban a Bing galériáját berendező Van de Velde példája nyomán – kialakított enteriőr (bútorokkal, kerámiákkal, üvegtárgyakkal és -ablakokkal, valamint textilképekkel) a magyar iparművészet egyik csúcsteljesítménye. (Sajnos a második világháborúban szinte teljesen megsemmisült.)
Ripp-Rónai rövid oroszországi tartózkodást követően 1902-ben végleg hazatért. Kaposvár közelében alakította ki családi azilumát. Ekkortól fokozatosan átalakul a piktúrája: dominálnak benne a vidéki kispolgári életforma patriarkális képviselői (rokonok és barátok) s meghitt, mindennapos foglalatosságaikat megörökítő életképek. A kolorit is módosul: a zsíros színekben és finom tónusokban gazdagodó stílus nyer teret. S ezt a váltást a közízlés is honorálja: 1906-ban rendezett nagy kiállítása meghozza számára a régen várt szakmai elismerést és vele az anyagi biztonságot is. A hátralévő másfél évtizedben elsősorban neves személyiségekről készült mélyre látó arcmások és gyöngéd női portrék dicsérik tehetségét.
)
10-54. kép: Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett
A 20. század elején a művészeknek már nem München az úti cél, hanem Párizs, ahol Paul Cézanne 1907-es retrospektív kiállítása, egyáltalán a posztimpresszionizmus – Paul Gauguin és Vincent Van Gogh munkássága – az az alap, amelyből a még merészebb kezdeményezésekhez erőt és ihletet merítenek. Mert nemcsak Gauguin indult az egzotikus világ felé, nem egyedül Van Gogh dolgozott a fény igézetében. Volt egy magyar társuk is: Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919), aki beutazta ugyan fél Európát és a Közel-Keletet, mégiscsak jóval halála után fedezte fel őt a világ: 1958-ban a Brüsszeli Világkiállításon, ahol bemutatták műveit a magyar pavilonban.
Csontváry a magyar művészet egyik legkülönösebb, legrendhagyóbb pályát befutó egyénisége. Brüsszelben sokan a vámos Henri Rousseau-hoz hasonlították. Nem ok nélkül, hiszen mindkettőjüket vonzotta az egzotikum. A francia festő azonban autodidakta volt, naiv művész, Csontváry viszont mindent megtett azért, hogy megtanulja a szakmát. Megszállott volt, talán szó szerint. Patikusként dolgozott egy felvidéki kisvárosban, amikor – egy későbbi önéletírásának tanúsága szerint – égi sugallat közölte vele, hogy belőle lesz „a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”.
Ezt követően szisztematikusan rajzolni-festeni kezdett, Rómába utazott, hogy megnézze a legyőzendő Raffaellót, majd Párizsba zarándokolt Munkácsyhoz. Első munkái, erős színekkel, rajzos modorban készült állatábrázolásai gondos megfigyelőről és szorgos növendékről tanúskodtak. 1894-ben Münchenben beiratkozott Hollósy Simon jó hírű magániskolájába, ahol modellek rajzolásával elsajátította a szükséges szakmai alapokat, a fény szerepét érvényesítő plein-air módszer tudatosításával pedig életre szóló útravalót kapott festői stílusának kialakításához.
Először hazájában kereste a lelkét foglalkoztató élmények feldolgozásához a festői motívumokat, így festett képeket a Kárpátokról, a Hortobágyról és Budapestről. Majd a „napút” nyomában dél felé indult. A kilencvenes évek közepén többször megfordult a Balkánon és Olaszországban, majd Észak-Afrikába ment, eljutott Libanonba, Mekkába. Ekkor, 1903–1910 között születtek az oeuvre legjelentősebb darabjai (Panaszfal, Sétakocsizás Athénban újholdnál, Görög színház romjai Taorminánál, Baalbek, Magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, Mária kútja Názáretben, Tengerparti sétalovaglás), amelyekben egy még romlatlan világ rítusait jelenítette meg a jelen alternatívájaként. S egy tiszta, romantikus lélek vízióit tárta elénk olyan helyszíneket megörökítve, ahol az, ami nekünk már múlt, az ott élőknek még eleven valóság, amelyben van hitele az emberiességnek és a szépségnek. Látomásos piktúrájával eleve idegen volt a kor kultúrájában, különcsége pedig, amely fokozatosan elhatalmasodó betegségének előjele, eleve magányra kárhoztatta.
)
10-55. kép: Csontváry-Kosztka Tivadar. A magányos cédrus
)
10-56 kép: Csontváry-Kosztka Tivadar: Mária kútja
A virtuóz portréfestészet világhírű magyar mestere volt László Fülöp Elek (Philip Alexius de Laso, 1869–1937). Budapesten, majd Münchenben tanult. Eleinte életképeket festett, de hamar kitűnt ragyogó arcképeivel. Rövidesen császárok, királyok, elnökök, kormányfők, egyházi méltóságok, művészek tartoztak megrendelői közé, így megörökíthette kora neves személyiségeit (Ferenc József, Vilmos császár, XIII. Leó, Rampolla bíboros, Roosevelt és mások arcképe). Európa számos országában megfordult, végül Angliában telepedett le és 1914-től a londoni Royal Art School tanára lett. 1897–1931 között Európa számos fővárosában és New Yorkban nagy sikerű kiállításokat rendezett.
)
10-57. kép: László Fülöp Elek: XII: Leó pápa portréja
Párizsban szerezte a modern művészetről az első élményeit Kassák Lajos (1887–1967), aki 1909-ben ifjú költőaspiránsként érkezett a városba, és aki utóbb a magyar avantgárd vezéregyénisége lett. Nemcsak költő, író, lapszerkesztő volt egy személyben, hanem politikai publicista és képzőművész is. Leginkább azonban nyughatatlan és kíváncsi szellem, ami már gyerekkorában megmutatkozott. Lakatosinasként ismerkedett meg a gyári munkásság életével és ezek az élmények meghatározták további útját. Bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, s irodalmi tevékenységével művelődésre biztatta társait hogy ily módon kitörjenek a proletár életformából. 1915-ben indította útjára a német aktivizmussal tudatos rokonságot vállaló, A Tett címmel alapított első folyóiratát, amelyet háborúellenessége és internacionalizmusa miatt egy év múlva betiltottak. Ezt követte 1916-ban a Ma, amely a magyar avantgárd orgánumaként vált a fiatal író- és művésznemzedék központjává. A pályáját expresszionista költőként kezdő Kassák 1920-ban politikai okokból Bécsbe emigrált, s ott folytatta a lap kiadását 1925-ig.
A német nyelvi környezetben irodalmi munkássága háttérbe szorult, festeni kezdett. Képarchitektúrának nevezett geometrikus absztrakt festményeivel a konstruktivizmus legfőbb magyar képviselője, aki 1922-ben Moholy-Nagy Lászlóval közösen jelenteti meg, szerkeszti a modern képzőművészet fejlődésmenetét áttekintő Új művészek könyvét, amely szinte teljes és ma is hiteles körképet ad az avantgárd legfontosabb irányzatainak vezető képviselőirő1.
Kassák 1926-ban hazatér, és bár több reklámot, fotómontázst készít, ekkortól ismét irodalmi tevékenysége válik meghatározóvá. Megírja nevezetes önéletrajzát (Egy ember élete), továbbá regények, verseskötetek sorát publikálja. Emellett 1928-1939 között szerkeszti Munka című folyóiratát, amely egyben a munkásművelődésnek, a szociofotónak és a szürrealista festészetnek is szervező orgánuma.
Kassák mint a magyar avantgárd vezéregyénisége azt tekintette tevékenysége legfőbb céljának, hogy az egyetemes művészet vérkeringésébe bekapcsolja a magyar kultúrát. Számos neves alkotót indított újára, köztük Moholy-Nagy Lászlót (1895-1946), aki a Ma köréből indult és az ott kapott szellemiségből táplálkozva emelkedett a modern művészet legnagyobb mesterei közé.
Pályatársaihoz hasonlóan ő is jogot tanult. Beiratkozott az egyetemre, az első világháborúban szerzett élmények hatására azonban pályát változtatott. A fronton már – mint a bajtársairól készült mozgalmas, expresszionista rajzai tanúsítják – művésznek készült. Leszerelését követően Szegeden élt, ott rendezte első kiállítását. 1920-ban Bécsbe ment, itt személyesen is megismerkedett Kassákkal, majd Berlinben telepedett le. Ez a város volt a húszas évek elején a közép- és kelet-európai, mindenekelőtt az orosz avantgárd, egyben a konstruktivizmus szellemi centruma.
Moholy-Nagyot, aki addig a kubizmus és a futurizmus sajátos elegyét mutató hagyományos portrékat és tájképeket festett, szinte egyik napról a másikra meghódította a világmegváltást hirdető irányzat romantikus ideológiája, melynek nonfiguratív elemekből építkező gyakorlatát is magáévá tette. Minthogy Kassák ugyanebben a szellemben szerkesztette Ma című folyóiratát, magától értetődő, hogy Moholy-Nagy rendszeresen jelentkezett munkáival a lapban.
Amikor a Bauhaus igazgatója, Walter Gropius egyik vezető tanárának, Johannes Ittennek a távozását követően utódot keresett az előkészítő tanfolyam vezetésére, végül a magyar festő mellett döntött. Választása sikeresnek bizonyult. Moholy-Nagy ugyanis vérbeli kísérletező alkat volt; nemcsak a festészetben próbálkozott új módszerekkel, hanem az új médiumok (fénykép, film) lehetőségeit is kutatta, mivel azt vallotta, hogy az ipari civilizáció a művészettől is a korábbiaktól eltérő formákat és műfajokat kíván. Ebben a szellemben tanított a Bauhausban, amely radikálisan szakított a hagyományos akadémiai képzés elveivel, amint erről szóló könyve jól példázza (Az anyagtól az építészetig). A fémműhely vezetője, szerkeszti az intézmény nevezetes sorozatát, amelyben a kor legnagyobbjai, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Walter Gropius, Kazimir Malevics, Théo van Doesburg publikálnak. De eközben sem hagy fel az alkotómunkával, csak éppen merőben más értelmezést ad neki, amint arról a végleges formájában 1930-ban megszületett Fény-tér-modulátor, az első mobil (mozgó plasztika) tudósít. Nemcsak tanárként vallotta azt, hogy a hagyományos művészt fokozatosan a mindennapi élet tárgyi környezetét megteremtő ipari formatervező váltja fel; magára nézve is ezt az utat tartotta követendőnek. Amikor 1928-ban távozott az intézményből, a konstruktivista képek mellett díszleteket tervezett, cikkeket írt, alkalmazott grafikával foglalkozott. 1937-ben az Egyesült Államokba ment, és Chicagóban megalapította a New Bauhaust, ahol folytatta a Németországban megkezdett munkát: designerek képzésévei foglalkozott.
A 20. század a művészetben az izmusok története. amelyeket táborba szerveződő művészek hívtak életre. Van azonban egy szabályt erősítő kivétel: az op-art, amelynek létrejötte egyetlen alkotó Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző, 1908–1997) érdeme. Noha számos konstruktivista alkotó munkássága tekinthető előzményének (Moholy-NagytóI Josef Albersig), s nem kevés művelője akadt a későbbiekben is (Bridget Rileytől Yacov Agamon át Jesus-Rafael Sotóig), vitathatatlan, hogy az ő nevéhez fűződik teoretikus fejtegetésekkel gazdagon alátámasztott gyakorlatának kialakítása.
Vásárhelyi tanulmányait Budapesten kezdte, majd a weimari Bauhaus oktatási gyakorlatát jól ismerő Bortnyik Sándor (1893–1976) grafikai stúdiójában folytatta. Így a konstruktivista esztétikán nevelkedett alkalmazott grafikusként érkezett 1930-ban Párizsba. Bár már néhány korai reklámtervén is alkalmazott szemet izgató grafikai megoldásokat, festőként az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ébredt rá arra, hogy a motívumok optikai törvényszerűségeken alapuló játékaiban fantasztikus lehetőség rejlik. A tojásdad és kavicsformákat végül szabályos geometriai alakzatokra egyszerűsítette (négyzet, kör, ellipszis stb.), a fekete-fehér kontrasztját pedig a komplementer színek kaleidoszkópszerű villódzása váltotta fel olyan rendszerben, amelyet alkotója planetáris folklórnak nevezett el. Azt hirdette, hogy a műalkotások az általa felismert vizuális törvényszerűségek alkalmazásával korlátlan számban és méretben hozhatók létre, sőt az eredetivel azonos minőségben sokszorosíthatók, s azokkal a ma még csúf környezet megszépíthető – e demokratikus módszer általánossá tételével –, humanizálható lesz.
Látványos, színes, könnyen befogadható művészetével, amelynek bemutatására Aix-en-Provence-ban önálló múzeumot létesített, hihetetlen népszerűségre tett szert; egy időben még a divatot is inspirálta. Amikor 1971-ben a Műcsarnokban rendezett retrospektív kiállításán szülőhazájában is bemutatkozott, a közönség kortárs művész esetében párját ritkító érdeklődéssel fogadta munkáit.
)
10-58. kép: Vásárhelyi Győző (Victor Vasarely): Keménykalap
A második világháborút követően a kettéosztott Európában – nem utolsósorban a hidegháborús viszonyok, majd az ideológiai szembenállás következtében – a magyar kultúra képviselői és értékei kényszerűen elszigetelődtek. Kevesen tudtak ilyen körülmények között harmonikusan fejlődni, és egyéniségüket következetesen kibontakoztatni. Közéjük tartozik az elmúlt évtizedek legvirtuózabb magyar szobrásza, Varga Imre (1923) is. Bár már középiskolásként kiállított Párizsban, figyelemre méltó alkotásai csak a hatvanas évek végétől kerültek a közterekre, külföldön pedig a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdték felállítani műveit. Szobrainak hangsúlyozott és megszerkesztett tárgyi környezete közvetlenné, emberközelivé teszi alkotásait.
A zenekultúra első magyarországi központjai, amint az irodalom vagy az építészet centrumai, a királyi udvarban, az uralkodó szálláshelyein, a püspöki székhelyeken, a kolostorokban és az iskolákban alakultak ki. A városok és lakóik csak jóval később kapcsolódtak be az értékteremtésbe. A királyi énekmondók a lovagkor minnesängeri, valamint médiaszereplői feladatát egyformán ellátták. Hősi énekek őrizték és tartották elevenen a hősi szellemet – Mátyás királynak a pápai követ szerint olyan énekkara van, hogy annál különbet ő még nem hallott. Mátyás dicsőségének múltán a három részre szakadt országban háromféleképp fejlődik a kultúra is. A zene stílusa és funkciója pedig tagozódik, hangok jelzik a napszakok múlását, köszöntik az ünnepeket és szórakoztatják az embereket. A világi örömet adó zenét és az egyházi muzsikát ugyanaz a mester komponál hatja, 1761-től például három évtizeden át Eszterházán és Kismartonban Joseph Haydn. Több kompozíciójában megjelenik a magyar tánc, amelyet gyakran ihlet karakteres cigánymuzsika.
Az 1700-as évek elejétől az 1800-as esztendők közepéig tart a verbunkos felvirágzása a magyar zeneirodalomban. A toborzókhoz szerezték – állítják –, de alighanem fordítva lehetett, népszerű táncritmusokkal hívták-csalogatták katonának a férfiakat. A cigányzene első sztárja azonban nő volt, Czinka Panna hegedűs.
A virtuózok triumvirátusa tette igazán hatásossá a verbunkost, ezt a frissen lüktető, pontozott ritmusú, változatos tánczenét. A híres cigányprímás, Bihari János (1764–1827) egy vidéki városkából került Pestre, és 1802-től haláláig kedvence maradt a budai nemességnek és a bécsi arisztokráciának, akárcsak a vele egykorú, jogi tanulmányokat folytató Lavotta János (1764–1820). A triász harmadik tagja, a tíz esztendővel fiatalabb Csermák Antal (1774–1822) volt. A virtuózok méltó örököseként szerzett nevet Rózsavölgyi Márk (1789–1848), aki a klezmer zenében is maradandót alkotott.
Valamennyiüket hallhatta és nagyra becsülte az egyetemes zenetörténet magyar géniusza, Liszt Ferenc (1811–1886). „Útját rendkívüli fények ragyogták be, a fény pedig árnyékkal jár” – summázta pályáját a zenetörténész.
Apja Esterházy Miklós herceg gazdatisztje volt. Szeretett zongorázni – személyesen ismerte J. N. Hummelt és Joseph Haydnt. Fia rendkívüli zenei tehetségét korán felismerte. Elvitte a legjobb mesterhez, Karl Czernyhez, aki másfél év alatt megalapozta a későbbi zongoravirtuóz fantasztikus technikáját. Mintha Mozarték története ismétlődne: az apa – minden támogatás nélkül – 1823 őszén fiával Párizsba utazott.
A francia főváros Liszt Ferencben mindig vegyes emlékeket ébresztett. Kudarcokét, hiszen – idegen lévén – nem vették föl a Conservatoire-ba. És szerelmek, barátságok, fényes sikerek emlékét is: az ifjú alig egy esztendő alatt a társaság kedvencévé vált. Később is legszívesebben franciául beszélt és levelezett, de mindig magyarnak vallotta magát.
)
10-59.kép: Liszt Ferenc(Barabás Miklós festménye)
Zenei részlet I: Liszt Ferenc: Les Preludes
A romantikus személyiség alapvonása, hogy könnyen lángra kap, de vágyik a magányra, csillog, mint zongoravirtuóz, de egyre jobban gyűlöli a szerepet, ugyanakkor zsenialitásának tudatában zeneszerzői elismerést áhít. Liszt is vágyott a nyugalomra, a természet csendjére, a csöndes szemlélődésre. Ám még nem szakíthatott a virtuóz pályával, várták a „hírhedett zenészét a világnak” Pest-Budán is. 1840. januári koncertjéről így számolt be a szemtanú: „Végre kijött a világhírű hangművész... Magyar köntös volt rajta: meggyszín Zrínyi-dolmány, kék nadrág arany zsinórzattal, kordoványcsizma sarkantyúval. Játszásáról hasztalan volna szót ejtenem, az leírhatatlan; azt hallani kell és bámulni!”
Az 1840-es években nemcsak itthon, hanem szerte Európában jótékonysági hangversenyeket adott, egész életében páratlan szolidaritás és szociális érzékenység jellemezte. Támogatta Chopint és Berliozt, és fáradhatatlan szószólója volt későbbi veje, Richard Wagner elismertetésének.
A zongoradarabok (Zarándokévek, esz-dúr, a-dúr zongoraverseny, Magyar rapszódiák, Haláltánc, Mefisztó-keringők, h-moll szonáta) után grandiózus formátumú művekben, szimfonikus költeményekben (Tasso, Les Préludes, Mazeppa, Hungaria, Az ideálok), szimfóniákban (Dante, Faust), oratóriumokban (Szent Erzsébet legendája, Christus), egyházi zeneművekben (Esztergomi mise, Koronázási mise, Requiem) fogalmazta meg nagyszabású és drámai zenei gondolatait.
Élete alkonyán is járta a világot, bár teljes lelkével szülőhazája felé fordult. 1875-ben, Hal téri lakásában – ahonnan öt év után a Sugár útra költözött - végre megnyílt a budapesti Zeneakadémia, amelynek létrejöttéért annyit dolgozott. Elnöke a Zeneakadémiának, az első igazgató pedig Erkel Ferenc, a magyar romantikus opera megteremtője, a magyar Himnusz szerzője. Liszt lassan visszavonult a koncertezéstől, de élete utolsó évében is tanított. Tanítványainak nemzetközi serege Budapestre is követte. Rómán kívül már csak a Bayreuthi Ünnepi Játékokra látogatott el, a halál is itt érte. Leánya, Cosima Wagner ott temettette el.
Zenei részlet II: Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából: A palotás
A zseniális Liszt Ferenc mellett egy dickensi regényhős életútját bejárt self made man, Goldmark Károly (1830–1915) a legsikeresebb magyar komponista a 19. század nemzetközi zenei kultúrájában. A huszonegy gyermeket nevelő zsidó kántor tehetséges fia sok nélkülözés árán jutott el a világhírig. Különös karrierje változatos történelmi eseményeken ível át: gyermekévei egybeesnek a magyar reformkor kibontakozásával, ifjúságára rávetül a szabadságharc lázas hajnala és tragikus alkonya. férfikora pedig az Osztrák–Magyar Monarchia születésétől a széthullásáig tart.
Pályaképét a hivatása iránti szenvedély és az önképzés szakadatlan igénye jellemzi. Három elemit végzett, azt is magánúton, publicisztikáiért, remek stilisztikai és esztétikai munkáiért azonban megérdemelten viselhette idős korára a bölcsészettudomány díszdoktora címet. Hegedülni tizenegy évesen kezdett egy falusi karénekes irányításával, majd alig három esztendő múlva már Bécsben tanult, saját keresményéből fedezve órái költségét. Kamaszfővel komponálta első darabjait, de már fizetett színházi hegedűs, amikor az 1848-as forradalom hírére nemzetőrnek áll.
E rövid drámai kitérő után ismét a művészetnek szentelte minden energiáját: autodidakta módon megtanult zongorázni, leckéket adott és zenei cikkeket publikált, s huszonhét éves korában önerőből megrendezte első szerzői estjét. Kiugró sikert csak az 1865-ben bemutatott Sakuntala-nyitány hozott számára, a magyar kormány ösztöndíjával együtt. Egy évtized múlva aztán – végül is Liszt Ferenc hathatós beavatkozására – színre került nagyoperája, a Sába királynője diadalmenetben hódította meg a közönséget Bécstől New Yorkig, a Pesti Nemzeti Színháztól a Buenos Aires-i Teatro Colónig. A bibliai történetre épülő darabot rövid időn belül harminc operaházban és kilenc nyelven játszották, jóllehet zenei anyagát eklektikusnak bélyegezte a korabeli kritika.
S jogosan, hiszen Goldmark egész életművén átüt a romantika mestereinek hatása – mindenekelőtt Wagneré, akiről rajongó kritikákat írt, s akinek tiszteletére egyletet alapított Bécsben. A Sába partitúrája azonban elementáris lendületével, buja keleti koloritjával, poézisával és szenvedélyével olyan mágusokat is elbűvölt, mint Gustav Mahler, Richard Strauss vagy Bruno Walter – ők valamennyien szenzációs Sába-előadások dirigensei voltak!
Goldmark alkotókedve élete utolsó éveiben is töretlen maradt: akkor írta Zongoraötösét és jegyezte le memoárjait, hiteles krónikásaként egy nagy korszak európai zenetörténetének.
A Liszt Ferenc alapította budapesti Zeneakadémia első hegedűtanára Huber Károly volt, aki korán felfedezte fiában a különleges tehetséget. Hubay Jenő (1858–1937) 1873-tól a berlini zeneakadémián tanult Joachim Józsefnél, a kor legnagyobb hegedűművészénél. Barátságot kötött Liszttel, és számos közös koncertet adtak. Az ő tanácsára ment Párizsba, ahol hamarosan a zenei szalonok kedvelt vendége lett. Itt ismerkedett meg többek között a „francia Paganinivel”, a belga származású Henri Vieuxtemps-pel, aki rábízta Hetedik hegedűversenyének meghangszerelését, valamint utódjául nevezte ki a brüsszeli zeneakadémia hegedű tanszakának élére.
Hubay 1886-ban hazatért Budapestre, és néhány év múlva létrehozta Európa egyik legjelesebb hegedűiskoláját, amellyel akkoriban csak Auer Lipót szentpétervári és Ottakar Ševcik prágai műhelye vetekedhetett. Nála tanult Arányi Jelly, Gertler Endre, Geyer Stefi, Ormándy Jenő, Székely Zoltán, Szigeti József, akik közül néhányan magas szintű művészetükkel Bartók Bélát is újabb és újabb zeneművek írására ösztönözték.
Hubay minden évben európai koncertkörutat tett, zongorista partnerei nem kisebb személyiségek voltak, mint Eugen d’Albert, Wilhelm Backhaus és Dohnányi Ernő. Popper Dáviddal alakította meg azt a vonósnégyest, amely számos Brahms-ősbemutatót tartott a szerző jelenlétében. 1914-től húsz éven át a budapesti Zeneakadémia igazgatója, s a magyar zenei élet egyik központi személyisége volt.
Hubay a cigányzenéből és a magyar nótából kiindulva próbált meg magyaros hangvételt megütni Liszt Ferenc Magyar rapszódiáinak és a kor francia, spanyol virtuózainak nyomdokain. Ezek a művek a párizsi szalonokban nagy sikert arattak. Több romantikus karakterdarabot (Csárdajelenetek) vetett papírra. Utóbb a nagyobb formák felé fordult és kilenc operát írt. Egyike ezeknek a Cremonai hegedűs, amelynek híres hegedűszólója a kor egyik slágerévé vált. A darabot hetven operaház tűzte műsorára, és ez volt az első magyar színpadi mű, amelyet Európán kívül is bemutattak (New Yorkban, 1897-ben).
A romantikusok közé tartozott Dohnányi Ernő (1877–1960) is, aki nem kutatott új kifejezési formák után, nem hozott létre „nagy” műveket, darabjai azonban egytől egyig zseniálisan megírt, bravúros zeneszerzői technikával fogalmazott, szép, hatásos, őszinte zeneművek. Dohnányi könnyed dallamvilágát a késő romantikára jellemző harmóniai rafináltsággal megkomponálva ágyazta klaszszikus formákba, brahmsi minták alapján.
A budapesti Zeneakadémián végzett; ő lett az intézmény első világhírű növendéke. Még nem volt tizenkilenc éves, amikor papírra vetette a ma is gyakran előadott c-moll zongoraötöst. Erről a műről mondta azt az idős Brahms, hogy „én sem tudtam volna jobban megírni”.
Tíz évig Berlinben élt, majd 1915-től Budapest zenei életének egyik központi alakja lett. Tanított a Zeneakadémián, átvette az egyetlen fővárosi hivatásos zenekar vezetését és zongorakoncerteket adott. A 20. század első felének egyik legkiválóbb előadóművésze volt. Közben írt zenekari műveket (Változatok egy gyermekdalra, Ruralia Hungaria), kamarazenét, zongoraműveket, operákat, egyházi zenét. „A főváros zenei élete napjainkban egyetlen névben foglalható össze: Dohnányi Ernő” – írta Bartók Béla az 1920-as években.
Politikai okokból leváltották zeneakadémiai igazgatói posztjáról, ezért hosszabb koncertkörutakat tett az Egyesült Államokban, majd 1944-ben végleg elhagyta Magyarországot. Több világhírű növendéke is volt: Fischer Annie, Anda Géza, Földes Andor, és ő tanította zeneszerzésre a fiatal Solti Györgyöt is. Számos felvételt készített különböző lemeztársaságoknál, a dokumentumok egy fantasztikus muzsikus játékát őrzik, a liszti romantika utolsó mohikánjának megnyilvánulásait.
A 20. század legnagyobb jelentőségű és legszerteágazóbb hatású magyar zeneszerzője, Bartók Béla (1881–1945) olyan pedagóguscsaládban született, ahol a muzsika otthonos volt, tehát feltűnt a kisfiú jó hallása és érzékenysége. Az apa halála után a család Pozsonyba költözött, ahol a gyermeket Erkel László, a Himnusz szerzőjének fia tanította.
Zenei részlet III: Magyar képek I. Este a székelyeknél
Bartók tanulmányait a budapesti Zeneakadémián kezdte – éppen Dohnányi javaslatára. Ekkoriban Liszt-növendékek ültek a Zeneakadémia és az Operaház igazgatói székében is, az Ybl-palota a Wagner-kultusz fellegvára volt. Liszt születésének kilencvenedik évfordulóján Bartók eljátszotta a híresen nehéz h-moll szonátát, a remek előadás a korabeli sajtó figyelmét is fölkeltette.
A friss diplomás muzsikus forró szabadságszeretete és hazafiassága nyilvánul meg a Kossuth-szimfóniában, amelyet 1904-ben mutattak be Budapesten, azután Manchesterben, Richter János vezényletével. (A rendkívüli tekintélyű muzsikus volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok első karmestere.)
„1905-ben az addig úgyszólván ismeretlen magyar népzene felkutatásába fogtam. Nagy szerencsémre Kodály Zoltánban kiváló muzsikus segítőtársra találtam, aki éleslátásával és ítélő erejével a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal segített” – írta Bartók önéletrajzában. S valóban, éltében és holtában Kodály kitartó harcostársként állt mellette. 1906-ban jelentették meg közös munkájukat: a Magyar népdalokat.
Az 1906-ban keletkezett I. szvit zenekarra egy új, a népzenével szorosan összefüggő stíluskorszak nyitánya. A szintézis a hangszeres művekben is egyre nyilvánvalóbban jelent meg. Szokatlan hangvétele és expresszív szimbólumrendszere miatt teljes értetlenség fogadta Bartóknak a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára benyújtott operáját, A kékszakállú herceg várát, amely azóta meghódította a világ minden jelentős operaszínpadát, és mindenütt magyar nyelven adják elő. Bartók pályáját is fények és árnyak kísérték: sikeres volt A fából faragott királyfi című balettje, de csak nehezen került színpadra pantomimje, A csodálatos mandarin, amelynek címszerepe napjainkban már a balett-táncosok szerepálma.
A virtuóz zongorista Bartókot ünnepelték, a zeneszerzőt és a zenei közélet szereplőjét elutasították, s ez arra indította, hogy a kutatásra és a tanításra összpontosítson. A kompozíciós munkával természetesen nem hagyott föl, a vonósnégyesek sorozata, az I. hegedű–zongora szonáta, az I. zongoraverseny ékes gyümölcsei e korszaknak. 1923-ban házasságot kötött zongorista növendékével, Pásztory Dittával, és együtt indultak európai utazásokra.
Az 1920–1930-as években további nagy alkotások születtek: a Táncszvit, a Magyar képek, a Mikrokozmosz, a II. zongoraverseny, a zenekari kísérettel készült kórusmű, a Cantata Profana, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, valamint a Divertimento.
Az utazások új barátságokat hoztak, de azt is megmutatták, hogy közeledik a háború. 1940-ben Bartók az Egyesült Államokba emigrált. Már beteg volt, amikor a Koussevitzky Alapítvány fölkérte egy zenekari koncert írására: a Concertót a Yehudi Menuhinnak komponált Hegedű-szólószonáta követte. 1943-ban New Yorkban még eljátszotta a Kétzongorás szonátát Pásztory Dittával, Reiner Frigyes vezényletével. Néhány ütem híján elkészült a feleségének ajánlott III. zongoraverseny. A háború befejezését megérte, de már nem térhetett haza, 1945. szeptember 26-án meghalt.
Hármas hivatást teljesített Kodály Zoltán (1882–1967), aki Bartók Béla, Lajtha László, Weiner Leó és Dohnányi Ernő mellett a 20. század legnagyobb hatású magyar zeneszerzője, a népzene felfedezője, a népzenekutatás, a közép-európai népdalanyag rögzítésének fáradhatatlan munkása volt.
Kodály a Duna–Tisza közén, Kecskeméten született, de gyermekkora jó részét a többféle – német, latin, szlovák és magyar – kultúrájú városban, Nagyszombatban töltötte. Tanulmányait Budapesten kezdte, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakával párhuzamosan a Zeneakadémián a zeneszerzés és zongora szakot látogatta. A híres Eötvös Kollégiumban lakott, ahol a 20. századi magyar avantgárd értelmiség erős hatású egyéniségei, irodalmárok, esztéták, társadalomkutatók körében megtanulta összefüggésében szemlélni a modern szellemi törekvéseket.
1907-ben, tanulmányai befejeztével a Zeneakadémia tanárává nevezték ki. Komponált és népdalgyűjtő utakra indult, tanulmányokat, zenekritikákat írt. Megismerkedése a népzene világával alapvetően meghatározta zeneszerzői stílusát, de nem volt idegen tőle Claude Debussy és Maurice Ravel zenei impresszionizmusa sem; féléves párizsi tartózkodásának maradandó emléke a személyes találkozás Debussyvel.
A kamarazenei, vonósokra és zongorára írt művek után egyre több zongorakíséretes dal, valamint szimfonikus és nagyszabású vokális mű született, köztük a Psalmus Hungaricus, a Budavári Te Deum, majd a Háry János és a Székelyfonó című színpadi alkotások. Felmérve az iskolai zenetanítás lesújtó helyzetét, egyre fontosabbnak látta az éneklés és a kóruskultúra szerepét. Gyermekkarokat, női, férfi- és vegyes karokat komponált, kidolgozta a szolfézsoktatás metódusát, igyekezett az ezeréves magyar népdalkultúrát az ifjúsággal és a zenehallgató közönséggel megismertetni, és több zenepedagógiai művet írt.
)
10-61.kép: Kodály Zoltán Bartók Béla képe előtt
Zenei részlet IV.: Kodály Zoltán: Esti dal
Kora számos jelentős zenei egyéniségével állt kapcsolatban, hogy csak Arturo Toscaninit vagy Pablo Casalst említsük. Kodály műveit az egész világon játsszák, az általa rendszerbe foglalt zenepedagógiai metódust, a Kodály-módszert növendékei és azok tanítványai szerte a világon intézményileg fejlesztik és társítják más korszerű művészeti iskolákkal.
Pierre Boulez szerint a 20. és a 21. század fordulóján a világ zenei alkotóművészetét három magyar géniusz karakterizálja: Kurtág György, Eötvös Péter és Ligeti György.
Ligeti György (1923) Kolozsvár konzervatóriumában Farkas Ferenc tanítványaként kezdett zeneszerzést tanulni. A fasizmus éveiben munkaszolgálatra vitték. Hazatérése után a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára iratkozott be, ahol Veress Sándor növendéke volt. 1950-től a Zeneakadémián zeneszerzői és ellenpont-ismereteket tanított. Tudta: a kor régen meghaladta, amit ő tanárként vagy alkotóként felmutathat. 1956-ban elhagyta Magyarországot.
Ligeti Bécsben találkozott Karlheinz Stockhausennel, Gottfried Michael Koeniggel és Herbert Elmerttel, aki hívta: csatlakozzon a Westdeutscher Rundfunk elektronikus zenei stúdiójához; itt dolgozott 1957–1958 között. Kiteljesedett egyéni zenei stílusa, melynek alapja az a különleges polifónia volt, amelyet ő mikropolifóniának nevezett. 1963–1965 között készült el a Requiem és a Lux aeterna című alkotás. A Requiem elnyerte a Beethoven-díjat. A Lux aeternát két évvel később a 2001 Űrodüsszeia című filmben kísérőzeneként dolgozták föl.
1978-ban a Stockholmi Opera mutatta be Le grand macabre című operáját. A művet ugyanaz a szellemesség, öngúny, irónia hatotta-hatja át, mint a kis formátumú alkotásokat.
Kurtág György (1926) zeneszerző, zongoraművész Temesvárott kezdte meg zenei tanulmányait. 1946-tól lett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendéke. Kadosa Pálnál zongorát, Weiner Leónál kamarazenét, zeneszerzést előbb Veress Sándornál, majd Farkas Ferencnél tanult. Kadosa osztályában ismerkedett meg feleségével, Kurtág Márta zongoraművésszel, aki máig legihletettebb előadója férje műveinek.
Kurtág remek pedagógus. Azok a világhírű magyar muzsikusok – elsősorban hangszeresek, de vokális előadók is –, akik ma pályájuk zenitjén járnak, neki köszönhetik áttekintőkészségüket, biztos stílusérzéküket. Kurtág után – mondják – már nem lehet Bachot és Beethovent úgy játszani, mint régen. 1971-ben egy évre Berlinbe utazott, és ettől kezdve külföldön élt.
Kurtág rendszeresen tart kamarazenei és kompozíciós mesterkurzusokat, visszatérő vendégprofesszora a szombathelyi Bartók Szemináriumnak. De egy-egy művének betanulása is fölér egy kurzussal, az előkészületekben többnyire részt vesz, és csak tökéletes előadást enged pódiumra. Mi lesz Kurtág zenéjével Kurtág nélkül? – aggodalmaskodott munkásságának egyik elemzője.
A 20. században több magyar operettszerző is meghódította a világot, elsősorban azok, akik ugyanazoknál a zeneakadémiai mestereknél, Dohnányinál, Bartóknál és Kodálynál tanultak. Kálmán Imrét, Szirmai Albertet és Jacobi Viktort azonban megelőzte egy tipikus monarchiabeli jelenség, Lehár Ferenc (1870–1948).
Muzsikuscsaládban nevelkedett, édesapja az Osztrák–Magyar Monarchia katonakarmestere volt, akit 1880-ban Budapestre vezényeltek, így az ifjú Lehár beiratkozhatott a Nemzeti Zenedébe, majd a prágai konzervatóriumban tanult. Később katonakarmesterként kereste kenyerét, közben egy sor katonaindulót, dalt és táncot írt, sőt operákat is komponált. Végre Bécsben Metternich herceg Arany-ezüst bálján a Név-keringő meghozta számára a zeneszerzői elismerést.
A Theater an der Wienhez szerződött. Mindjárt megtalálta a kulcsot a sikerhez: tapasztalt bécsi librettistákkal ismerkedett meg, velük komponálta első két operettjét, a Bécsi asszonyokat és a Drótostótot. 1895-ben mutatták be Bécsben máig méltán legsikeresebb művét, A víg özvegyet, amelyet egész Európában maga dirigált; az operett koronázatlan királyaként ünnepelték szerte a kontinensen. Termékeny mester volt, bár nem minden alkotása került a dalszínházak állandó repertoárjára, a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és az Éva biztosan a maradandók közé tartozik.
Paganini című művével a berlini közönséget is meghódította. Kevésbé sikerült alkotásait megpróbálta újrafogalmazni, átszerkeszteni. Így lett a hűvösen fogadott Sárga kabátból világsiker: A mosoly országa.
A budapesti fasori evangélikus gimnázium nem csak Nobel-díjas tudósokat nevelt, itt tanult Kálmán Imre (1882–1953) is, aki később párhuzamosan jogi és zenei tanulmányokat folytatott. A Zeneakadémián zeneelmélet, zeneszerzés szakon tanult. Már fiatalon szimfonikus zenekari műveket és dalokat komponált. 1904-ben, egy operaházi koncerten mutatták be Saturnália című darabját, egy dalciklusáért 1907-ben Budapest városa Ferenc József-díjjal tüntette ki.
Bécsben írta első sikeres operettjeit: A cigányprímást, a Zsuzsi kisasszonyt, a Csárdáskirálynőt, amelyekkel egy csapásra az ünnepelt szerzők közé emelkedett. Újabb művek következtek: a Marica grófnő és a Cirkuszhercegnő. Kálmán visszahúzódó alkat volt, kapcsolatait felesége, az orosz arisztokrata emigráns Vera Makinszka építette ki. 1940-ben Amerikába emigráltak, Kálmán itt komponálta a Marinkát és az Arizona ladyt.
Munkássága fényesen igazolta elképzelését, szándékát, hogy az operett műfaját magasabb színvonalra – helyenként operai igényűre – emelje. Jelentős szerepet adott a kórusnak, csökkentette a táncbetétek számát, gazdagon árnyalt, változatos zenekari szólamai révén sziporkázóan szellemes és szép melódiái remekül érvényesültek. Fontos eszközként használta a cigányzene elemeit, a csárdásritmusokat.
Nemcsak magyar filmrendezőknek és producereknek sikerült meghódítaniuk Hollywoodot, hanem egy zeneszerzőnek is: Rózsa Miklós (1907–1995) három Oscar-díjat kapott filmzenéiért, amelyek közül kiemelkedik A bagdadi tolvaj (1940), A dzsungel könyve (1942), a Madame Bovary (1949), a Quo vadis? (1951) és a Ben Hur (1959). Filmes felkérései mellett a hagyományos zenei műfajokhoz sem lett hűtlen: zongora- és csellóversenyét például a világ legrangosabb koncerttermeiben mutatták be.
Már gyerekkorában megismerte Budapest pezsgő kulturális életét. Különösen nagy hatással volt rá Bartók és Kodály zenéje. 1926-ban Németországba utazott, Lipcsében kezdte meg egyetemi tanulmányait. 1931-ben Franciaországban megismerkedett a kor párizsi zenei életének kimagasló személyiségeivel, köztük Arthur Honeggerrel. Az ő biztatására kezdett filmzenét komponálni. Londonban ismerkedett meg a Korda fivérekkel: Sándorral és Zoltánnal, s velük együtt települt át 1940-ben Los Angelesbe. Tizennégy éven át exkluzív szerződéssel a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdió zeneszerzője volt, s ebben a periódusban keletkeztek legendás filmzenéi.
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}